Állati sztorik

Nagyon vártam a testvéremet, szerettem vele babázni! :)

Még egészen pici volt mikor kiderült róla, hogy nem bírja a panelt, asztmás lett. Hetente kellett vele dokihoz járkálni. Végül az orvos tanácsára, elköltöztünk a Mátrába, egy kis faluba, mondván a hegyi levegő jót tesz neki. Szerencsére ki is nőtte az asztmát, a családnak azonban azóta sem sikerült visszaköltözni Budapestre, mert vidéki házak fővárosi viszonylatban értéktelenek… Tehát váltottunk, lakhelyet, munkát, iskolát, mindent. A 3. osztályt már ott kezdtem vidéken. Tisztán emlékszem a költözés napjára. Apu olyan izgatott volt, hogy mikor megérkeztünk, figyelmetlenségből rácsapta a kezemre a kocsiajtót, vagy 2 hétig hupilila, feldagadt balkarral mászkáltam, de szerencsére csak az ijedség volt nagy és nem tört el. Ellenben rögtön volt alkalmunk megismerkedni a helyi körzetivel…

Engem, mint azelőtt panellakó gyereket az izgatott, hogy végre lehetnek állataink! Bár a 7. szülinapomra, még Pesten kaptam egy dobozból előbukkanó szőrgombócot ( első németjuhászunkat Bessy-t ) , de sajnos Apuék nem sokkal a költözés előtt elpasszolták… pedig nagyon szerettük őt: reggel puszival ébresztett, délután majd felborított örömében, ha hazajöttem a suliból. Ez az elején persze elég ijesztő szokása volt, lévén sose álltam túl stabilan a lábamon… Esténként öcsémmel felváltva aludtunk el a kutyán: általában befeküdt a dohányzó asztal alá az oldalára, mi meg párnaként használtuk őt, de a drága bogár olyan türelmes volt, hogy addig nem mozdult, míg magunktól fel nem ébredtünk. Sajnos azonban, mivel lakás kutyaként élt, annyira hozzánőtt Anyámhoz, hogy valahányszor magára hagytuk összehányta, piszkította a lakást az idegtől. Sosem történt előtte ilyen, de aznap mikor elvitték tőlünk engem egyedül kulccsal bezártak a szobámba. Vigasztalhatatlan voltam. Amikor kiengedtek Apu minden trükköt bevetett, hogy felvidítson: kivette a videotékából az Egérke a vadnyugatont és mindenkinek vett epres, tölcséres Cornetto-t (ez akkor még drágának számított). Ehhez kapcsolódik egy aranyos sztori: kisöcsém kb. másfél-2 éves lehetett ekkor és lassan ette a fagyit, a tölcsér átázott és le is harapta a csücskét. Az olvadt fagyi persze csöpögni kezdett, s mi mondtuk neki: „Kapd be a tölcsér alját és szívd!”. Ő azzal a lendülettel akkorát fújt a tölcsérbe, hogy a maradék jégkrém átrepült a fél nappalin! Nagyon nevettünk.

Mikor leköltöztünk falura, hamar lett egy második Bessink, két cicánk Picúr és Olivér (róla kiderült,hogy Olívia…) gyönyörű vörös-fehér macsek volt. Az évek alatt vagy 7x ellett, de sose lett vörös kölyke. A fűtés szerelő bácsitól kaptuk Sophie-t a nyuszit, aki szinte szabadon, az előző tulaj extyúkóljában élt a cicákkal és imádta a párizsit. Ha Anyu nevén szólította, feltrappolt a tyúkól tetejére, két lábra állt és onnan fülelt szerteszét mintha csak azt kérdené „Mi az? Mi az? Nekem szóltál?” Mikor megjött a tél Apu féltette, hogy megfagy így szabadon, szerzett hát egy ketrecet s abba tette. Sophie másnapra eltávozott…

Bessy 2-t nem szerettem, a beceneve simán lehetett volna KILLER. Még a saját macskáinkat is gyilkolászta. Semmit nem tűrt meg, de jó házőrző volt. Emlékszem egyszer épp a saját ketrecében pihent, mikor az aktuális alomból egy fehér, pelyhes kiscica a garázs tetejéről bepottyant hozzá… Anyu szinte könyékig benyúlt és a torkából szedte ki a kiscicát, aki nyáltól tocsogva és halálra rémülve, de megúszta a dolgot! Ezek után távol a dögtől a teraszon elkerítettük a két tesójával. Épp építkezésben voltunk így egy ajtó lett a karám egyik oldala. Summa summarum ez rádőlt a cicára… de ezt is túlélte, egy karcolás nélkül! Ritka szerencsés jószág volt, bár állítom a 9 életéből 2-őt ellőtt aznap. Rengeteg cica fordult meg nálunk. Előfordult egyszer, hogy hazáig követte Anyut egy kiscica, s Anyu is azt hitte, hogy a mi macskánk almából való… csak ment, ment lelkesen a papucs után. Mikor Anya hazaért látta, hogy Sissy, az akkori anyacicánk a teraszon szoptat, s az ő pereputtya bizony teljes létszámú… vagy másfél méterre megállt a kiscica. Mi kikerekedett szemekkel figyeltük, mint a legérdekesebb mozit, hogy vajon most mi lesz. Szemeztek. A kicsi nyávogott, a nagy csúnyán nézett…kb. egy óra alatt a pici cica szó szerint centinként araszolt az anya és a szopósok felé, láthatóan éhes volt. Szívet tépő látvány! Végül tényleg egy óra alatt odaért és várt. Az anya ekkor megemelkedett. Lélegzetvisszafojtva vártuk mi lesz! A kicsi nyávogott,az anya óvatosan megszagolta… a kicsi remegett. Az anya ekkor alaposan végig nyalogatta és beengedte a többi közé szopizni. A kicsi mohón gyömöszölte parányi mancsaival. A lelencből családtag lett. Az egész annyira szép volt, hogy mind megsirattuk!

Bessy 2 sokáig élt, végül egy nap alatt lezajlott nála a paralízis és lebénult, elaltatták. Csak Apu miatt sajnáltam. Bessy 3 gyönyörű és okos kutya volt, s ami még jobb kijött a saját macskáinkkal. Addigra túl voltunk örökszerelmemen Bonin (Bonifác, fél-whiskas), akit egy sulis-ballagós napon kaptam.  Épp hazajöttünk Anyuval az utolsó tanítási napon – szemben az iskola szóval ne nagy távra gondoljunk – vakított a napfény. Ilyenkor előfordul ugye, ha bemegy az ember a lakásba még szoktatni kell a szemét a sötéthez. Hát én is így voltam. Mikor kitisztult a látásom, megláttam Apu összekulcsolt kezében egy pici valamit. Ez a nyávogó szőrgombóc volt Boni, az egyedüli macska, aki jogot kapott arra, hogy a lehetetlen ebhelyzet miatt a lakásban lakjon. Imádtuk! Kandúrsága ellenére sose bántotta a háztáji cicákat, sőt felnőtt korára sokszor pót (vagy igazi?) papáskodott a kicsiken, ha már az anyjuk unta őket. Előfordult, hogy felmászott a cseresznyefára és a saját szájában hozta le fent kétségbeesetten nyivákoló kölyköt. 

Ekkorra már megszületett a kisebbik öcsém is. Sok időt töltöttem vele és a cicákkal, kint a kertben egy széken ücsörögve. Még nem volt meg a kerekesszékem, igaz olyan terepen nem is tudtam volna használni... Így hát "kicsaptak" órákra a kert közepébe, mint lovakat a rétre... Az állatokkal mindigis órákig el tudtam lenni… A mostani életemből nagyon hiányoznak.

Bemutatkozom

A „Kerülj közelebb…” program kapcsán indítom ezt a blogot, megnyitva magam és a múltam mások felé, remélve, hogy ezáltal segíthetek megérteni, hogy a „másság” sokszor nem is más… legfeljebb más-igényűség.

Közel 4,5 kg, 56 centivel „bébivízilóként” 1984. április 18-án, szerdán születtem. Szeretek a dolgok (jelen esetben a hét) közepébe csöppenni, ez mindig is rám vallott. Szüleim első gyermeke és nagyszüleim első unokájaként nagy népszerűségnek örvendtem :)

Egy éves koromig albérletben éltünk, Anyukám előttem anyagbeszerző, Apám hivatásos katona volt, ezáltal később sikerült egy négyemeletes lift nélküli házban egy legfelső szinti panellakáshoz jutnunk. 8hónapos koromban kezdtek kiderülni apróságok, pl.: hogy még nem ülök fel egyedül vagy, hogy Szenteste félrebillentett fejjel a szemem sarkából néztem a karácsonyfát… Ezen a jelek és a család unszoló hatása sarkallta szüleimet, hogy elkezdjenek kivizsgáltatni. Orvostól orvoshoz vittek, megjártam a nagy genetikus Czeizel Endre kezeit is, végül jobb híján spinális izomatrófiát diagnosztizáltak, s a családomat nem sok jóval biztatták.

Ezen leírás szerint valahol az SMAII és SMAIII közt ingadozom… bár mikor 20 évesen saját indítatásból újra neki mentem a vizsgálatoknak, azt mondták, nem tudják „mi” vagyok, de ez nem… Az SMA-ért felelős gént, ill. hibát nem tudták kimutatni. Számtalan rendellenességet kizártak,de úgy néz ki egyedi eset vagyok.

Mikor mindez kiderült Anyám egy hétig bőgött, majd felállt megrázta magát és úgy döntött harcol értem és megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni belőlem. Apám ekkoriban a katonaságnál a térképészeti részlegen dolgozott, így jól jött neki a helyszíni terepszemle, pár napig távol tőlem…  ő így dolgozta fel. Nagyon sokat köszönhetek Anyukámnak, aki lelkiismeretesen tornáztatott, hordott a Pető intézetbe, ezek ellenére mindig is „egészséges” szellemben nevelt, nagyok voltak az elvárásai. Pedig neki sem volt könnyű. Mikor kiderült, hogy sosem fogok futni, fogócskázni a panel előtti játszótér szép lassan ellenünk fordult. Némely anyuka még a homokozóból is elvitte mellőlem a gyerekét, mert félt, hogy esetleg elkap tőlem valamit… Pedig hát a mozgássérültség nem fertőző! – ez akkor azonban még valahogy nem volt köztudott. Én mindebből csak annyit észleltem, hogy egyik napról a másikra nem mentünk le a "jáccira", pedig ott annyira szerettem hintázni… 

Sokat voltam lakásban. Sokat kellett fejlődnöm. Voltak olyan játékos feladatok, amelyeket szerettem, volt, amit nem. Ilyen volt, amikor már stabilan ültem vagy kapaszkodva álltam: meg kellett tanulnom esni, jól esni. Gyógytornászi utasításra Anyámnak a legváratlanabb pillanatokban meg kellett lökni vagy felborítani…. Persze ő éppcsak taszított rajtam, de én tornádónak éltem meg. Gyűlöltem érte, féltem tőle. Kérdezgettem „Miért csinálod? Már nem szeretsz?” -elveszett a bizalmam. Zokogtam én is, ő is. Volt, hogy már a közelében se akartam lenni, inkább a Nagymamám ölébe kucorodtam, aki gyakran jött át segíteni, ő volt az én biztonsági menedékem, a váram. Relatíve kevés, 38 év van köztünk. Végül ez az időszak is elmúlt, megtanultam esni. Nem mondom, hogy 100%-osan, mert ma is képes vagyok úgy dőlni, mint egy farönk, de egy kezemen meg tudom számolni azóta hányszor estem el.

Mivel életem nagy részét a lakásban vagy rokonoknál töltöttem, nem nagyon tűnt fel, hogy „más” vagyok, mint a többiek. Gyerek voltam: csúsztam-másztam, rajzoltam, gyöngyöt fűztem, verset mondtam a régi szalagos magnókazettára :) Ha nagy művészi hajlamomban kidekoráltam a panel előszobájának falát filctollal (megjegyzem szerintem mestermű lett) büntiből két hét Hupikék Törpikék megvonást kaptam. Akkoriban ez volt a sláger esti mese a Mikrobi mellett. Nem beszélhettem csúnyán és nem hazudhattam, mert azért nevelőcélzatú tasli járt.Abban az időben még a biciklizéssel is kísérleteztünk, de egyensúlyérzék híján nem lettem „tour de france”-os. 

Rövid távon, kézen fogva azonban szépen sétáltam, s a negyedikre igaz lassan,de fellépcsőztem. 6 évesen beírattak egy közeli integrált óvodába – az akkor még ritkaságnak számított -  nagycsoportosnak. Az akkori óvónénimmel Anyuék közt szoros barátság alakult ki, így mai napig tartjuk a kapcsolatot. Marinak szintén sokat köszönhetek, már ami a személyes fejlődésemet illeti. 

Mire iskoláskorú lettem sokat javult a helyzet, azonban családom atyai ága továbbra sem fűzött hozzám szép reményeket. Javasolták Apáméknak adjanak bentlakásos intézetbe, jó lesz ott nekem és nekik se lesz több gondjuk. A királyi többes leginkább dédnagyanyám felől szólt, aki afféle matriarcaként funkcionált a családban. Tőle hangzott el legtöbbet az általam oly nagyon gyűlölt szó a: nyomorék. Ezt a kifejezést a legpejoratívabb hangnemében volt képes használni. De én nem voltam az! – elvégre minden testrészem megvolt és nem éreztem magam torznak sem. Idősebb fejjel persze megértettem, hogy valószínűleg a két világháborúból ragadt meg nála a szó, s már nem akart olyan modern szavakat megtanulni, mint a mozgássérült vagy mozgáskorlátozott.

Ami a taníttatásomat illeti Apuék másképp döntöttek: felvételiztettek a panel háta mögötti általános iskolába, mely akkor nem számított integráltnak. Az IQ és egyéb felvételi teszteredményeim azonban olyan magasak lettek, hogy az igazgatóság egyöntetűen bizalmat szavazott. 

Mindenben egyenlő bánásmódban részesítettek, ugyanúgy osztályoztak, vittek kirándulásokra, versenyekre. Egész 8 éves pályafutásom alatt szavalóversenyek állandó szereplője lettem. Az iskolába kerülés első napja volt a fordulópont számomra. Itt éreztem először, hogy eltérek a többiektől. Hiszen elsősként az ember lánya már nem négykézlábazik vagy közlekedik nyuszi-ugrásban a parkettán! Megváltoztak a szabályok. Reggel bevittek, suli után hazahoztak. A köztes időszakban (pl.: a szünetekben) az osztálytársak segítségére voltam utalva. Egy ideig próbálkoztunk a 3 lábú bottal, de a gyerekek szelesek, s módszeresen kirúgták alólam, meg aztán én se szerettem azt az otromba szörnyeteget. A megoldás az lett, hogy jobbról is, balról is karonfogva vezettek (általában fiúk). Angol órára például egyik épületből a másikba kellett átsétálni pár száz métert. Most belegondolva hatalmas áldozat és felelősség ez egy elsős kisfiútól! De sose fogom őket elfelejteni, az én hős lovagjaim :) Feri és Dani (másodikban elköltöztek, így őt az „új fiú” Bence váltotta). Mai napig hálás vagyok nekik, nem is tudják, mekkora lépéssel segítették az integrálásomat!

Elsős voltam mikor megszületett a nagyobbik öcsém. A család fellélegzett: fiú! 

Egy darabig egy olyan elmélet is lebegett a fejünk felett, hogy az állapotomat kromoszóma hiba okozta, magyarán ha Anya és Apa lányt hoz össze „beteg” lesz, ha fiút „egészséges”. Ez sosem derült ki, mert utánam idővel 2 fiú született…

Folyt.köv.