Állati sztorik

Nagyon vártam a testvéremet, szerettem vele babázni! :)

Még egészen pici volt mikor kiderült róla, hogy nem bírja a panelt, asztmás lett. Hetente kellett vele dokihoz járkálni. Végül az orvos tanácsára, elköltöztünk a Mátrába, egy kis faluba, mondván a hegyi levegő jót tesz neki. Szerencsére ki is nőtte az asztmát, a családnak azonban azóta sem sikerült visszaköltözni Budapestre, mert vidéki házak fővárosi viszonylatban értéktelenek… Tehát váltottunk, lakhelyet, munkát, iskolát, mindent. A 3. osztályt már ott kezdtem vidéken. Tisztán emlékszem a költözés napjára. Apu olyan izgatott volt, hogy mikor megérkeztünk, figyelmetlenségből rácsapta a kezemre a kocsiajtót, vagy 2 hétig hupilila, feldagadt balkarral mászkáltam, de szerencsére csak az ijedség volt nagy és nem tört el. Ellenben rögtön volt alkalmunk megismerkedni a helyi körzetivel…

Engem, mint azelőtt panellakó gyereket az izgatott, hogy végre lehetnek állataink! Bár a 7. szülinapomra, még Pesten kaptam egy dobozból előbukkanó szőrgombócot ( első németjuhászunkat Bessy-t ) , de sajnos Apuék nem sokkal a költözés előtt elpasszolták… pedig nagyon szerettük őt: reggel puszival ébresztett, délután majd felborított örömében, ha hazajöttem a suliból. Ez az elején persze elég ijesztő szokása volt, lévén sose álltam túl stabilan a lábamon… Esténként öcsémmel felváltva aludtunk el a kutyán: általában befeküdt a dohányzó asztal alá az oldalára, mi meg párnaként használtuk őt, de a drága bogár olyan türelmes volt, hogy addig nem mozdult, míg magunktól fel nem ébredtünk. Sajnos azonban, mivel lakás kutyaként élt, annyira hozzánőtt Anyámhoz, hogy valahányszor magára hagytuk összehányta, piszkította a lakást az idegtől. Sosem történt előtte ilyen, de aznap mikor elvitték tőlünk engem egyedül kulccsal bezártak a szobámba. Vigasztalhatatlan voltam. Amikor kiengedtek Apu minden trükköt bevetett, hogy felvidítson: kivette a videotékából az Egérke a vadnyugatont és mindenkinek vett epres, tölcséres Cornetto-t (ez akkor még drágának számított). Ehhez kapcsolódik egy aranyos sztori: kisöcsém kb. másfél-2 éves lehetett ekkor és lassan ette a fagyit, a tölcsér átázott és le is harapta a csücskét. Az olvadt fagyi persze csöpögni kezdett, s mi mondtuk neki: „Kapd be a tölcsér alját és szívd!”. Ő azzal a lendülettel akkorát fújt a tölcsérbe, hogy a maradék jégkrém átrepült a fél nappalin! Nagyon nevettünk.

Mikor leköltöztünk falura, hamar lett egy második Bessink, két cicánk Picúr és Olivér (róla kiderült,hogy Olívia…) gyönyörű vörös-fehér macsek volt. Az évek alatt vagy 7x ellett, de sose lett vörös kölyke. A fűtés szerelő bácsitól kaptuk Sophie-t a nyuszit, aki szinte szabadon, az előző tulaj extyúkóljában élt a cicákkal és imádta a párizsit. Ha Anyu nevén szólította, feltrappolt a tyúkól tetejére, két lábra állt és onnan fülelt szerteszét mintha csak azt kérdené „Mi az? Mi az? Nekem szóltál?” Mikor megjött a tél Apu féltette, hogy megfagy így szabadon, szerzett hát egy ketrecet s abba tette. Sophie másnapra eltávozott…

Bessy 2-t nem szerettem, a beceneve simán lehetett volna KILLER. Még a saját macskáinkat is gyilkolászta. Semmit nem tűrt meg, de jó házőrző volt. Emlékszem egyszer épp a saját ketrecében pihent, mikor az aktuális alomból egy fehér, pelyhes kiscica a garázs tetejéről bepottyant hozzá… Anyu szinte könyékig benyúlt és a torkából szedte ki a kiscicát, aki nyáltól tocsogva és halálra rémülve, de megúszta a dolgot! Ezek után távol a dögtől a teraszon elkerítettük a két tesójával. Épp építkezésben voltunk így egy ajtó lett a karám egyik oldala. Summa summarum ez rádőlt a cicára… de ezt is túlélte, egy karcolás nélkül! Ritka szerencsés jószág volt, bár állítom a 9 életéből 2-őt ellőtt aznap. Rengeteg cica fordult meg nálunk. Előfordult egyszer, hogy hazáig követte Anyut egy kiscica, s Anyu is azt hitte, hogy a mi macskánk almából való… csak ment, ment lelkesen a papucs után. Mikor Anya hazaért látta, hogy Sissy, az akkori anyacicánk a teraszon szoptat, s az ő pereputtya bizony teljes létszámú… vagy másfél méterre megállt a kiscica. Mi kikerekedett szemekkel figyeltük, mint a legérdekesebb mozit, hogy vajon most mi lesz. Szemeztek. A kicsi nyávogott, a nagy csúnyán nézett…kb. egy óra alatt a pici cica szó szerint centinként araszolt az anya és a szopósok felé, láthatóan éhes volt. Szívet tépő látvány! Végül tényleg egy óra alatt odaért és várt. Az anya ekkor megemelkedett. Lélegzetvisszafojtva vártuk mi lesz! A kicsi nyávogott,az anya óvatosan megszagolta… a kicsi remegett. Az anya ekkor alaposan végig nyalogatta és beengedte a többi közé szopizni. A kicsi mohón gyömöszölte parányi mancsaival. A lelencből családtag lett. Az egész annyira szép volt, hogy mind megsirattuk!

Bessy 2 sokáig élt, végül egy nap alatt lezajlott nála a paralízis és lebénult, elaltatták. Csak Apu miatt sajnáltam. Bessy 3 gyönyörű és okos kutya volt, s ami még jobb kijött a saját macskáinkkal. Addigra túl voltunk örökszerelmemen Bonin (Bonifác, fél-whiskas), akit egy sulis-ballagós napon kaptam.  Épp hazajöttünk Anyuval az utolsó tanítási napon – szemben az iskola szóval ne nagy távra gondoljunk – vakított a napfény. Ilyenkor előfordul ugye, ha bemegy az ember a lakásba még szoktatni kell a szemét a sötéthez. Hát én is így voltam. Mikor kitisztult a látásom, megláttam Apu összekulcsolt kezében egy pici valamit. Ez a nyávogó szőrgombóc volt Boni, az egyedüli macska, aki jogot kapott arra, hogy a lehetetlen ebhelyzet miatt a lakásban lakjon. Imádtuk! Kandúrsága ellenére sose bántotta a háztáji cicákat, sőt felnőtt korára sokszor pót (vagy igazi?) papáskodott a kicsiken, ha már az anyjuk unta őket. Előfordult, hogy felmászott a cseresznyefára és a saját szájában hozta le fent kétségbeesetten nyivákoló kölyköt. 

Ekkorra már megszületett a kisebbik öcsém is. Sok időt töltöttem vele és a cicákkal, kint a kertben egy széken ücsörögve. Még nem volt meg a kerekesszékem, igaz olyan terepen nem is tudtam volna használni... Így hát "kicsaptak" órákra a kert közepébe, mint lovakat a rétre... Az állatokkal mindigis órákig el tudtam lenni… A mostani életemből nagyon hiányoznak.