Kínos...

A mozgássérültség önmagában egy speciális „sportágnak” tekinthető. Nyilván senki sem választja, ez egy kényszer pálya. A dolog szépsége – ha lehet így fogalmazni – abban rejlik, hogy ki mit hoz ki belőle. Mindegy, hogy baleseti vagy születési (genetikai, műhibai) okokból lett valaki mozgáskorlátozott. Sérültségi fokozatokhoz képest, mindenkinek más a kihívás: van akinek egy lélegzetvétel, van, akinek a zokni felhúzása, az evés, írás, vagy a járás megtanulása, műlábakon vagy más segédeszközzel (bot, mankó, járókeret, kerekesszék) közlekedés A-ból B-be. Ezek mind-mind fizikai akadályok, szintek, amiket, ha sikerül megvalósítanunk felérnek egy komoly sport teljesítménnyel! A díj pedig a növekvő önállóság és a magabiztosság.
Akinek van rá lehetősége speciális módon láb nélkül a szívéből táncol, mankóval balettozik, a zene és a mozgás öröméért, megint mások az úszásban találják meg a teljes felszabadultságot (hiszen a vízben minden könnyebb). Vannak akik, speciális sportokat pl.: boccia űznek és vannak akik „hagyományosabbat”, mint futás, lovaglás (az én kedvencem :), kosárlabdázás, tenisz, ping-pong,vívás, rögbi, íjászat, sí, jégtánc… Ma már majdnem mindennek van „para” verziója! (A fenti sportágakra kattintva videókat találsz! Neked melyik tetszik? :)

A mozgássérült „életmód, életforma” tehát önmagában extrémsport, amit lehet fokozni, legfelsőbb szintjén úgy hívjuk paralimpia. Ezt ma már sokan ismerik, a hétköznapi élet sportját azonban nem. Valószínűleg az kevésbé érdekes. Vagy inkább az ép emberek számára a saját életük természetes, így kevésbé becsülik meg a fizikai lehetőségeiket. Például, amikor valaki a másodikon tombol, mert nem jó a lift vagy káromkodik az utcán, mert az orra előtt megy el a busz. Sajnálom őket, mert nem értékelik a lehetőségeiket. Nem gondolnak bele, hogy „milyen jó, hogy feltalálták a lépcsőt és lemehetek rajta” vagy „most lekéstem a 7-est, de egy perc múlva jön a 7E, a 173, 173E, a 213, 214 és bármelyikre fel tudok szállni”. Nem sajnáltatásképp, de nekem több okom lenne bosszankodni, hisz nem tudok minden járatra felszállni, s valóban akár félórákat is várhatok esőben, hóban, vagy ha nem jó a lift, én bizony a lakásban ragadok, hiába kéne fél 7-re beérnem dolgozni… Vagy: ép embernek fel sem tűnik, hogy ha kell neki hirtelen pl.: egy kiló kenyér, csak beugrik a ház alatti kis boltba, míg egy székes a kisbolt két lépcsőfoka miatt vagy bekiabálja, mint egy focimeccsen, hogy mit szeretne vagy kénytelen máshová menni.

Ezek csak a fizikai akadályok. Milliószor nagyobbak a szellemiek. Az olyan akadályok, mint az integráció (melynek a sport remek eszköze), az elfogadás és érzékenyítés (de nem sajnáltatás!) megtanítása az embereknek. Mindig is hittem abban, hogy bármiféle „mássággal" születő gyermekek, azzal a céllal születtek a földre, hogy tanítsanak valamit szűkebb értelemben a családjuknak, környezetüknek, tágabb értelemben az emberiségnek.
Pár éve a Szigetfesztiválon dolgoztam az Ability Park önkénteseként és egy területen több alapítvánnyal is együtt dolgoztunk. A Down Alapítvány sátorában kézműves foglalkozás volt, s én az ebédszünetemben becsatlakoztam kicsit gyöngyöt fűzni. Egy Down-szindromás lány ült mellettem és hosszasan fel-felnézett rám, miközben alkottunk. Egyszer csak megszólalt:
- Szép vagy! – mosolygott, majd lesütötte a szemét és fűzött tovább.
- Köszönöm – lepett meg a váratlan bók és visszamosolyogtam. Pedig kócos voltam, fáradt és nem éreztem magam formában.
Alig egy perc múlva egy gyönyörűszép, nádszál kisasszony ült le mosolyogva, az asztalhoz. Külsőre nagyon egyben volt (szép ruha, enyhe smink, hullámos, hosszú haj), érdeklődőnek, barátságosnak tűnt. A mellettem ülő lány őt is hosszasan vizsgálta, majd egy enyhe fejcsóválással, halkan megjegyezte:
- Nem szép.
Érdekelt mire alapozza. Később egy segítő lány elmondta, hogy a belső alapján mondja az emberekre, hogy szép vagy nem szép… De hát nem is beszélgettünk!  - Az nem baj, ő megérzi…

Egy különleges gyermek érkezését sosem szabad büntetésnek felfogni! Én úgy indultam a várandósságomnak, hogy nem tudtuk biztosra (senki se tudhatja), hogy ki érkezik hozzánk, s bár Emma Flóra teljesen egészséges, ugyanúgy imádnám, ha nem lenne az!

Remélem a filmet nem érti félre senki, szó sincs élőhalottságról...

A  külső különbségek ellenére, nagyon hasonlóak vagyunk: ugyanúgy bennünk a vágy és az akarat a tanulásra fejlődésre, szeretünk enni, írni, olvasni, dolgozni, önállónak lenni. Örülünk, ha teljesítjük az utunkba kerülő kihívásokat, ha megugorjuk az akadályokat. Szeretünk barátkozni, kapcsolatot teremteni, bulizni, szeretni, szerelmeskedni… Bizony! Ezúton értesítek minden hitetlenkedőt, hogy nekünk sem a gólya hozza a kisbabát, mit több nem is a Quelle katalógusából rendeljük! :)
Egyszer egy nyitottabb férfi kollegám kérdezte:
- És mi a helyzet a szexszel? Ti azt, hogy csináljátok?
Mire én:
- Mindenhogy! Na jó, a csillárról azért még nem lógtam fejjel lefelé… - jót nevettünk. (Persze én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy viszonylag jól mozgok a mozgássérültségem ellenére.)

Szoktam mondani, hogy tőlem bármit kérdezhetnek – ha nem akarok úgy se válaszolok, bár ilyen még nem volt-, mert, aki kérdez, az nyit, azzal könnyebb kommunikálni. Nekem az a megfigyelésem, hogy a mozgássérült-ép ember párbeszédében (ha nem régi barátokról van szó) a nemiség és a szex témaköre szinte tabu, és kínos határokat feszeget. Sokan eljutnak arra a szintre, hogy „jó, ők is emberek”. De ennél többek vagyunk: nők és férfiak!

2007-ben írtam az alábbi sorokat a munkahelyem, belső „családi” lapjába Lakótársak címmel…

„Nemrég kaptam egy izgalmas hívást B. Zolitól, miszerint engedélyezem-e, hogy az egyik rólam készült kép felkerüljön a 2007-es esemény-tablóra. Persze!–vágtam rá –, de azért előbb látni szeretném. A fotón (amit azelőtt még sose láttam) a párom és én vagyunk, amint kerekesszékben táncolunk az augusztus 20-i tűzijáték után az előcsarnokban. Vicces kép, engem inkább egy jópofa kézfogásra emlékeztet a megörökített pillanat, pedig ennél sokkal bravúrosabb mutatványokra is képesek vagyunk ám… 

Ezen elgondolkodtam… Vajon mit fog látni egy átlagember ezen a képen? Vajon mit fogtok látni Ti ezen a képen? Vajon milyennek láttok Ti? És milyennek képzelheti el a kerekesszékes létet egy olyan ember, aki életében nem került ilyen helyzetbe, és még a környezetében sincs hasonló ember?! Nehéz kérdés. És egy ideig csak a saját szemszögemből tudtam rá válaszolni. Amikor 2005. augusztus 1-jén elkezdtem itt dolgozni, még fogalmam sem volt arról, mi is az, hogy „Művészetek Palotája”, de tele voltam ambícióval és azzal a vággyal, hogy megmutassam mindenkinek: „így” is lehet élni (és hurrá, itt dolgozom)! Az elején talán egy kicsit rosszul mutatkoztam be azzal, hogy senkinek sem hagytam, hogy segítsen, még egy egyszerű ajtónyitásban sem. Így történhetett meg az, hogy egy szegény új vezérigazgatósági kollegina első napjaiban pusztán jó szándékból megkérdezte, segíthet-e, én pedig igen mereven elutasítottam… Ez persze rányomta a bélyegét a kezdetekre, ezért a kollegina néhány hétig kerülte is a velem való kapcsolatteremtést, mert nem tudta, hogy viszonyulhat hozzám, és félt, hogy legközelebb miként reagálok…

Ez csak egy eset, de gondolom, többetekkel kerültem már hasonló helyzetbe. Ezúton is elnézést kérek mindenkitől, aki megérdemli!

Abba a hibába estem, hogy túlságosan be akartam bizonyítani, mennyire önálló vagyok, hogy rám lehet bízni komolyabb feladatokat is, mert „nem hülye/nem béna, csak mozgáskorlátozott” vagyok. Tudtam, hogy sokaknak új a szituáció (nekem is), csak az volt a különbség, hogy én tudtam, nem vagyok más, mint Ti; Ti pedig ezt nem tudtátok, mert nekem kellett volna jól megtanítani. De elszúrtam… Kezdhetnénk újra?

Segítek! Elárulom, hogy pont olyan az életem, mint másé. Ugyanúgy 40 órában, heti 2 szabadnappal dolgozom Müpában. Reggel felkelek, reggelit készítek a páromnak, aztán hol szállítószolgálattal, hol BKV-val bejövök dolgozni, vagy még munka előtt angolra és/vagy tornázni megyek. Munka után beülök egy jó előadásra vagy sietek haza a páromhoz. Este még vacsi, tv, miegymás, mert párban szép az élet…;) A szabadnapokra marad a takarítás, hétköznap legfeljebb csak mosogatok (ezt pl. támaszkodva, állva szoktam). De azért nem csak ennyiből áll az élet! Szeretek kirándulni, lovagolni, moziba, színházba járni (ez utóbbit pl. 2 nagyon kedves munkatárssal teszem), szeretek 6 kg-os karácsonyi pulykát sütni a 14 fős családomnak vagy előmelegíteni a csoki-szökőkutat a házibulinkra, mert bármily hihetetlen, ugyanúgy, mint mások, szeretek bulizni is!

Nem is olyan rég épp egy belvárosi pubban futottam össze egy kolleginával, aki meglepetten kérdezte, idézem:

– Hát Te mit keresel itt?

Mire én:

– Hát jöttünk bulizni… (Az egyik ismerősünk lépett fel a bandájával.)

Mire Ő még jobban meglepődve:

– Ok, de mit keresel itt?... – ismételte.

Hozzáteszem, szépen sminkelve és nem épp az egyenruhámban voltam…

Tudom, hogy sokan nem nézik ki belőlem, de szeretem a zenét, a jó társaságot, szeretek bulizni és a magam módján táncolni is (erről kérdezzétek csak meg Várkonyi „Dj. Dominique” Attilát vagy Papp Katit, akivel a legmagasabb-legalacsonyabb párost alkottuk egy Attila féle bulin.) Sajnálom, hogy viszonylag kevés alkalmam van Müpán kívül találkozni munkatársakkal, ill. részt venni a „csapatépítő” programokban. De ha hívnak, szívesen megyek.

Apropó csapatépítés… Hogy egy viccesebb példát említsek, első napjaim egyikén történt, hogy épp a vezérigazgatósági folyosón „hajtottam” a szokásos tempómban, mikor a cipőfűzőm véletlen feltekeredett a jobb első kiskerekemre, ezzel teljesen mozgásképtelenné

téve engem… Na most aztán se előre, se hátra… szerencsémre arra járt Betti, aki gyorsan felmérte a helyzetet és megpróbált segíteni. Húzta, tekerte a fűzőt, de az nem akart engedni… Aztán jött Erzsébet, aki szintén leguggolt segíteni. Most ketten tekerték a fűzőt, forgatták a kereket. Már éppen ott tartottunk, hogy levágjuk a cipőfűzőt, amikor megérkezett B. Lajos (én meg kezdtem magam a Nagyapó és a répa c. mesében érezni), aki megemelte a kocsi elejét, míg a többiek tekergettek, és valami csoda folytán végre kiszabadultam! Azóta is hálás vagyok mindhármuknak ezért a csapatmunkáért és nem hordok fűzős cipőt…

Mindent összevetve hálás vagyok a Müpának, nem csak az akadálymentes házért, hanem a szakmai fejlődés lehetőségéért (angolóra, koncertlátogatás) és ezekért az emlékekért, tapasztalatokért, valamint azokért az emberekért, akiket itt megismerhettem, mert úgy érzem, emberileg is sokat fejlődtem.”

Amikor bekerültem főiskolára, interjút készítettek velem az iskola újságba. A fő téma természetesen az volt, hogy kerekesszékesként, milyen lehetőségeink vannak a felsőoktatásban, milyenek az épületek akadálymentesség szempontjából, hogy viszonyulnak hozzám a ZsKF-en, milyenek a tanárok,diákok…? Szollár Kriszti interjújából idéznék most egy részletet:

„- Ért hátrányos megkülönböztetés e miatt?

- A ZsKF-en? Nem! Ellenkezőleg, nagyon pozitívak a tapasztalataim!
Első nap persze mindig nagyon megnézik az embert. Felmérik a terepet. Legtöbb esetben csupán nem tudják, hogyan viszonyuljanak hozzánk. Mit kérdezhetnek és mit nem?! Segítsenek-e vagy ne?! Én elég nyitottnak tartom magam, szóval senki ne szégyenlősködjön! Nyugodtan kérdezzen, ha szeretne, válaszolok!!
Egyetlen dolog van ,ami bizonyos témáknál előjön és egyfajta határt húznak
vele, amire ugrok és ez a "te is ember vagy" duma! Persze ember is vagyok, de
azt kérem tiszteletben tartani, hogy NŐ is. Egyáltalán nem "csak" ember. És
ez mindenkinek szól!!! :)”

Na ezt, akkor és ott mindenki megértette.
Nem vagyunk mások, csak más igényűek.

Merj minket megszólítani, merj kérdezni!
Te mersz kérdezni? Bevállalja: igen vagy nem? (Csak úgy Csernusosan... :)