Tic-tac...

Christmas Countdowns at WiddlyTinks.com

Tánc...

Na ezt nevezem én koreográfiának!

Zsuzsi, kocsi, BKV...

Ezt posztolta ki az egyik barátnőm ma a Facebookra:

„A folyosóról hallom a szomszédom: - Ott rostokoltam 10 percig a megállóban... Már majd szarrá fagytam... - Valamiért nem tudom sajnálni, csak mosolyogtam.... :) Mindig mosolygok, ha az utasok méltatlankodnak... Én türelmesen várok akkor is, ha az alacsony-padlós busz, amire szükségem van, másfél óra után érkezik :))) 20 perc - fél óra után furcsán érzem magam... 1 óra után már teljes nyugalomban várakozom tovább, mert ahova indultam, onnan már tuti elkéstem, nincs mit veszíteni... :))”

 

 

Hát elgondolkodtam rajta. 2002-ben kerültem vissza újra Budapestre koleszosként, hogy a gimnázium utolsó évében ”aktív” (nem magántanuló) diák lehessek, ezzel is megkönnyítve az érettségit. Nem mintha az előző években gondom lett volna a tanulással,de félévente egymás után 3nap lenyomni a 12 tantárgyat azért zúzós volt… és be kell valljam borzasztóan vágytam már a társaságra, na meg a szerelemre is…

(a fiúk hülyék :)

Gyakorlatilag azóta vagyok hivatalosan is kerekes székes. Egyszerűen kellett az önálló élethez, egyedül eljutni A-ból B-be. Az első kocsim, amiben felkerültem egy REHAB volt, amibe ha beleültem a térdeim annyira fent voltak, hogy inkább hasonlítottam egy vajúdó kismamára, mint egy kamaszlányra… úgy is hívtuk szülőszék. Ezt a Marczira költözésemkor gyorsan rehabilitálták egy Meyrára amiben azért szebben lehet ülni és jobban is gurul. Rá 2 hónapra megkaptam a Stromot, mert úgy ítélték meg, hogy gyenge a fizikumom utcai tekerésre (és hát lássuk be, 8 éve se volt kutya az akadálymentesség) szóval immár 8 éves az én ütött-kopott „kicsi tankom”, mert ez aztán tényleg árkon-bokron átmegy. Legtöbbször akkor használom, ha tudom, hogy rövid időn belül sokfelé kell mennem, ha nagybevásárolok vagy ha tél van. De csak odakint, terepen. Hasznos jószág. Emlékszem mikor megkaptam. Van, aki napokig gyakorolja a joystick használatát mielőtt emberek közé, terepre megy vele.  De hát mit nekem hovatovább 2 óra múlva már 5-ös (legmagasabb) sebességben kint vágtáztam az akkor még nagynak számító Mammut bevásárlóközpontban legjobb barátommal, Sanyival. Úgy szlalomoztam az emberek közt, mintha csak valamiféle számítógépes játékot játszanék, de soha nem ütöttem el senkit. Egyetlen dolog volt, amit első hónapokban nehezen emésztettem meg: a szép lábú, tűsarkú cipőben járó nőket. Gyűlöltem, irigyeltem őket! Ez egészen a fixációmmá vált, annak ellenére, hogy koleszba kerülésem után már az első héten lett párom, nyitott voltam, vagány, mégsem éreztem magam nőiesnek. 

Talán túl sok minden volt "első" egyszerre. Rendet kellett még tenni a fejemben, lelkemben...Sokszor előfordult, hogy mentem a tömegben előttem a „lábak”, és én frászt kaptam a kopogástól, a lépések zajától. Magukra a nőkre nem is emlékszem, csak arra, hogy az ő léptüknek van hangja az enyémnek nincs… Valakik a nagyvilágban. Hülyeség, de akkor így éreztem. Aztán ezt az egész nőiesség kérdést valahogy úgy rendeztem le magamban, hogy valójában ők nem riválisok. Akiknek ők kellenek, azoknak én nem, s akinek én kellek, ők nem. Ilyen egyszerű.

Hogy visszatérjek az első „rodeózásomra” a Strommal, el kell meséljem Sanyi kedvenc sztoriját, mai napig röhög rajta! Miután minden padkát megugrattam, minden járókelőt kikerültem, sikeresen használtam a fotocellás ajtót, a liftet, kanyarodtam, tolattam, kis híján beleszaladtam egy kirakat üvegbe … na nem azért mert béna voltam, hanem mert nem vettem észre, hogy frissen volt pucolva!! Khm…

8 évvel ez előtt még ritkaság volt az alacsonypadlós jármű. A marczisok közt a legnépszerűbb a Margithídtól induló 26-os busz volt, mert az kivitt a Nyugatihoz a WestEndbe. Messze nem volt még Combino, így a villamosnak legfeljebb integethettünk a sínek mellől. Sokat gyalogoltunk, izé gurultunk. Aztán egyre több vonalon lett elszórtan alacsony padlós járat. Pl.: 1,5-2 óránként egy. Volt olyan vonal, ahol minden járatra fel lehetett szállni székkel. Ma már ott tartunk, hogy majd minden vonalon van alacsonyjárat (szétszórták a buszokat) csak épp győzd kitalálni mikor… a menetrendtől ugyanis rendesen eltérnek az időpontok.

Ehhez kapcsolódik egy esetem a több százból, de ennél már levelet írtam a BKV-nak!

 

„Tisztelt Ügyintéző!

Ma 2009. jan. 27-én kedd este 18.47 körül párom és én beálltunk a Lurdy- ház előtti 103-as busz megállójába (az Etele tér felé haladó irányba). Pont lekéstük abban az órában utolsó menetrend szerint kiírt Volvo, tehát alacsony padlós! járatot, de a tábla szerint a 19 óra után 10 percenként induló járatok (a 19.20-as kivételével) mind alacsonypadlósak, tehát lépcsőtlenek… azért tartom fontosnak ezt kihangsúlyozni, mert mindketten kerekes székesek vagyunk és számunkra csak a Volvo jó! Elment a 19.00-s, lépcsős, kicsit mérgelődtünk, gondoltuk járatot cseréltek, előfordul. Vártunk, jött a 19.10-es, lépcsős! Párom ekkor odament a buszvezetőhöz, hátha tud valamit, mikor jön a Volvo, mert már nagyon fáztunk. Nem tudta. Ekkor hívtam először a bkv infovonalat (06-1 258-4636) ahol sokáig nem vették fel. A tábla szerint a 19.20 nem alacsony, de már nem mertünk eljönni a megállóból, mert mi van ha mégis olyan jön!? Közben, ahogy jöttek a buszok, úgy szálltak fel mellőlünk a járó emberek minden alkalommal, mert hát nekik a lépcső nem akadály. Elment a 19.20-as is, mely vezetője szintén nem tudott semmit. Újra hívtam az infovonalat. 19.28-kor egy hölggyel sikerült beszélnem, akinek részletesen elmondtam mi a problémám és kértem, kérdezzen utána, hogy biztosra mikor jön alacsonypadlós, hiszen már több mint 40perce itt fagyoskodunk, s mégcsak be se merünk menni a plázába, mert hátha akkor jön a busz. Elmondta ugyanazt, ami a táblára van írva, erre ismét elmeséltem, hogy több mint 40perc várunk, 4lépcsős busz jött, 2 sofőrrel beszéltünk stb. Erre kérte várjak. Pár perc múlva arrogánsan beleszólt a telefonba, hogy az irányító központban, idézem „kategorikusan kijelentették", hogy a megadott menetrendszerinti időpontokban  márpedig igenis Volvok indultak el! Ekkor már nagyon elszállt a türelmem: nem elég, hogy megfagyok, mert nem jön a busz, meg is hazudtolnak! Nagyon megalázó volt, hogy harmadszor is még én magyarázkodtam és idiótának néztek, amit kikérek magamnak, mert csak kerekes székes vagyok nem hülye! Miután a hölgy nem volt képes felfogni (vagy elhinni?) a problémát, letettem a telefont. A 19.30-as végre valahára tényleg alacsonypadlós volt és fel tudtunk rá szállni. Páromat is felbosszantották a történtek és látta engem mennyire bánt az egész megalázó történet, ezért 19.40-kor Ő hívta az infovonalat, ahol (milyen érdekes?) Ugyanazt a hölgyet fogta ki! Meg akarta kérdezni az iránytó központ számát, hogy felhívja őket, mégis , hogy adhatnak ki ilyen téves információnkat, azt se tudják, milyen buszok járnak?? A hölgy nem adta meg a számot és nem is kapcsolta, annyit mondott továbbítja a panaszt… Érdeklődnék megtette-e?

Nem hiszem el, hogy valaki komolyan úgy gondolja pusztán brahiból mondjuk, amit mondtuk, azaz hazudunk. Nem elég ,hogy a BKV átalakításai miatt (aminek persze jó oldalai is vannak) nagyon ki kell centiznük hova miként és mikor, mennyi várakozással juthatunk el, még az se igaz,.ami ki van írva, és ha merünk szólni, még mi vagyunk a hülyék. Ez mélységesen megalázó és igazságtalan! Nem beszélve olyan fizikai következményekről, mint a meghűlés, felfázás. Azért írtam le mindent ilyen percre pontosan, hogy Önök is visszakövethessék igazat mondtunk, ugyanis a beszélgetés előtt egy hang bemondja a hívások rögzítésre kerülnek!”

(Na jó, utólag olvasva, kissé vehemens voltam…)

Válasz:

"Köszönjük, hogy észrevételével megtisztelte Társaságunkat. 

Őszintén sajnáljuk, hogy kellemetlenséget okoztunk Önöknek, melyért ezúton szíves elnézésüket kérjük. A félretájékoztatás miatt átélt kellemetlenség enyhítésének érdekében, engedje meg, hogy az Ügyfélszolgálat 3000 forint értékű vásárlási utalványt postázzon Önnek. Melyhez kérjük, levelezési címét megadni szíveskedjen.

 Tájékoztatjuk, hogy a 2008-as Paraméterkönyv bevezetésével, a lehetőségekhez képest úgy kívántuk elosztani a rendelkezésünkre álló alacsonypadlós járműparkot, hogy minél több vonalon megjelenhessenek, ahol az infrastrukturális feltételek is biztosítottak (pl. járdasüllyesztések). Egy adott járaton annyi járművet igyekeztünk biztosítani, amennyi már alkalmas arra, hogy ésszerű várakozási időn belül igénybe vehető legyen a szolgáltatás.

 2009. január 27-én a menetrendben tervezettek szerint 10 percenként indul 103-as autóbusz a Népliget M végállomásról. Az Ön által megjelölt időszakból a 18:40, 19:00, 19:10 és 19:30 órai indulások azok, amelyek alacsonypadlós járatként vannak meghirdetve. A menetrendben meghirdetett indulási időpontok azonban csak tervezett értékek, sajnos bizonyos események (pl. műszaki hiba miatt jármű hiány, késések, más rendkívüli események) miatt attól eltérések előfordulhatnak.

 Bejelentése alapján részletes vizsgálatot folytattunk le, meghallgattuk az érintett munkavállalókat és a rögzített telefon- és rádióforgalmazások alapján rekonstruáltuk az eseményeket. A rendelkezésünkre álló adatokból, az érintett munkavállalók nyilatkozataiból a következőket tudtuk megállapítani. Az Ön által megjelölt napon nem volt olyan közvetlen forgalmi zavar (pl. baleset, vonalon bekövetkező műszaki meghibásodás, más fontos járat pótlása miatti járműátcsoportosítás), amely miatt a meghirdetett indulási időpontok módosítására kényszerült volna diszpécserünk. Ezért az ügyfélszolgálati munkatársunk és a  központi diszpécser az elektronikus forgalmi jelentésben eltérést nem tapasztalt, a rendszer számára azt mutatta, hogy a jelzett időpontokban a menetrend szerint akadálymentes autóbuszok indulnak. A rendszerbe az adatok, előző nap 23.59 perckor generálódnak, a későbbi operatív változásokat a rendszer automatikusan  nem rögzíti (manuális felvitelt igényel). A későbbi rekonstruálás során megállapítottuk, hogy a jelzett napon a 19 órakor és 19.10 órakor induló járatok lépcsős, Ikarus 280-as típusú autóbuszokkal lettek forgalomba állítva. Így 18.40 órakor és legközelebb csak 19.30 órakor indult Volvo típusú 103-as autóbusz a népligeti végállomásról. A félreértés kialakulásban közrejátszott, hogy a számítógépes rendszer a reggeli típusmódosítást nem rögzítette megfelelően, e hiba kiküszöbölése érdekében intézkedtünk.

 A forgalomirányítók közvetlen kapcsolásra sajnos nincs lehetőség a zavartalan munkavégzés érdekében. Ilyenkor esti időszakban egy ügyfélszolgálatos munkatárs dolgozik, ezért fordulhatott elő, hogy ugyanazon személlyel beszéltek.

 Bejelentésére tekintettel az érintett munkavállalókkal mulasztásukra és figyelmetlenségükre tekintettel ismertettük az eset körülményeit, tanulságait. Az érintett munkavállalók szóbeli figyelmeztetésben részesültek. Az ügyben érintett telephely vezetőjét írásban felkértük, hogy a napi kocsi kiadás során a bekövetkező váratlan események ellenére törekedjenek az alacsonypadlós indulásokhoz rendelt autóbuszokat biztosítani, illetve az adatokat frissíteni.

 A jelenlegi alkalmazott forgalomirányító technikai rendszerünk sajnos nem alkalmas a forgalmi zavarok azonnali és automatikus felismerésére, utasaink megfelelő tájékoztatására, de már folyik cégünknél egy GPS helymeghatározás alapján működő forgalomirányítási rendszer kifejlesztése, ami a jövőben megkönnyíti a forgalmi zavarok felismerését, és hatékony beavatkozást, utasaink időben történő tájékoztatását. Ehhez hasonló rendszer üzemel a 86-os autóbusz vonalon. Amennyiben Társaságunk szándékai sikerre jutnak, a következő években műholdas forgalomirányító és utastájékoztató rendszert fogunk beszerezni, az Európai Unió fejlesztésre fordítható forrásainak elnyerése esetén.

 Köszönjük, hogy időt és energiát fordított arra, hogy írjon nekünk. Az okozott kellemetlenségért ismételten szíves elnézését kérve, Társaságunk járművein kellemes utazást, valamint jó egészséget kívánunk Önnek és kedves párjának.

Budapest, 2009. február 23.”

Végülis korrekt válasz.

Diszkrimináció

Fogyatékosság

A fogyatékos személyek napjainkban sajnos gyakran lesznek diszkrimináció áldozatai, így e tulajdonság is jelentős esetcsoportot ölel fel. A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló törvény szerint fogyatékosnak azt tekinthetjük, aki érzékszervi - így különösen látás-, hallásszervi, mozgásszervi, értelmi - képességeit jelentős mértékben vagy egyáltalán nem birtokolja, illetőleg a kommunikációjában számottevően korlátozott és ez társadalmi életben való részvétele vonatkozásában számára tartós hátrányt jelent. A törvény nem pusztán a hátrányokozást tilalmazza, de kívánatosnak tartja az ilyen személyek előnyben részesítését is. Ezzel szemben sajnos gyakran előfordul, hogy a fogyatékos személyek komoly korlátokba ütköznek a munkavállalás során, vagy speciális esetként a közlekedés, a mindennapi élet terén. Ily módon tehát diszkriminációnak kell minősítenünk azt is, ha a törvényben előírt határidőre egy középületben, vagy a közlekedésben nem történik meg az akadálymentesítés.

(Forrás: http://www.antidiszko.hu/index.php?id=59 )

 

 

Állati sztorik

Nagyon vártam a testvéremet, szerettem vele babázni! :)

Még egészen pici volt mikor kiderült róla, hogy nem bírja a panelt, asztmás lett. Hetente kellett vele dokihoz járkálni. Végül az orvos tanácsára, elköltöztünk a Mátrába, egy kis faluba, mondván a hegyi levegő jót tesz neki. Szerencsére ki is nőtte az asztmát, a családnak azonban azóta sem sikerült visszaköltözni Budapestre, mert vidéki házak fővárosi viszonylatban értéktelenek… Tehát váltottunk, lakhelyet, munkát, iskolát, mindent. A 3. osztályt már ott kezdtem vidéken. Tisztán emlékszem a költözés napjára. Apu olyan izgatott volt, hogy mikor megérkeztünk, figyelmetlenségből rácsapta a kezemre a kocsiajtót, vagy 2 hétig hupilila, feldagadt balkarral mászkáltam, de szerencsére csak az ijedség volt nagy és nem tört el. Ellenben rögtön volt alkalmunk megismerkedni a helyi körzetivel…

Engem, mint azelőtt panellakó gyereket az izgatott, hogy végre lehetnek állataink! Bár a 7. szülinapomra, még Pesten kaptam egy dobozból előbukkanó szőrgombócot ( első németjuhászunkat Bessy-t ) , de sajnos Apuék nem sokkal a költözés előtt elpasszolták… pedig nagyon szerettük őt: reggel puszival ébresztett, délután majd felborított örömében, ha hazajöttem a suliból. Ez az elején persze elég ijesztő szokása volt, lévén sose álltam túl stabilan a lábamon… Esténként öcsémmel felváltva aludtunk el a kutyán: általában befeküdt a dohányzó asztal alá az oldalára, mi meg párnaként használtuk őt, de a drága bogár olyan türelmes volt, hogy addig nem mozdult, míg magunktól fel nem ébredtünk. Sajnos azonban, mivel lakás kutyaként élt, annyira hozzánőtt Anyámhoz, hogy valahányszor magára hagytuk összehányta, piszkította a lakást az idegtől. Sosem történt előtte ilyen, de aznap mikor elvitték tőlünk engem egyedül kulccsal bezártak a szobámba. Vigasztalhatatlan voltam. Amikor kiengedtek Apu minden trükköt bevetett, hogy felvidítson: kivette a videotékából az Egérke a vadnyugatont és mindenkinek vett epres, tölcséres Cornetto-t (ez akkor még drágának számított). Ehhez kapcsolódik egy aranyos sztori: kisöcsém kb. másfél-2 éves lehetett ekkor és lassan ette a fagyit, a tölcsér átázott és le is harapta a csücskét. Az olvadt fagyi persze csöpögni kezdett, s mi mondtuk neki: „Kapd be a tölcsér alját és szívd!”. Ő azzal a lendülettel akkorát fújt a tölcsérbe, hogy a maradék jégkrém átrepült a fél nappalin! Nagyon nevettünk.

Mikor leköltöztünk falura, hamar lett egy második Bessink, két cicánk Picúr és Olivér (róla kiderült,hogy Olívia…) gyönyörű vörös-fehér macsek volt. Az évek alatt vagy 7x ellett, de sose lett vörös kölyke. A fűtés szerelő bácsitól kaptuk Sophie-t a nyuszit, aki szinte szabadon, az előző tulaj extyúkóljában élt a cicákkal és imádta a párizsit. Ha Anyu nevén szólította, feltrappolt a tyúkól tetejére, két lábra állt és onnan fülelt szerteszét mintha csak azt kérdené „Mi az? Mi az? Nekem szóltál?” Mikor megjött a tél Apu féltette, hogy megfagy így szabadon, szerzett hát egy ketrecet s abba tette. Sophie másnapra eltávozott…

Bessy 2-t nem szerettem, a beceneve simán lehetett volna KILLER. Még a saját macskáinkat is gyilkolászta. Semmit nem tűrt meg, de jó házőrző volt. Emlékszem egyszer épp a saját ketrecében pihent, mikor az aktuális alomból egy fehér, pelyhes kiscica a garázs tetejéről bepottyant hozzá… Anyu szinte könyékig benyúlt és a torkából szedte ki a kiscicát, aki nyáltól tocsogva és halálra rémülve, de megúszta a dolgot! Ezek után távol a dögtől a teraszon elkerítettük a két tesójával. Épp építkezésben voltunk így egy ajtó lett a karám egyik oldala. Summa summarum ez rádőlt a cicára… de ezt is túlélte, egy karcolás nélkül! Ritka szerencsés jószág volt, bár állítom a 9 életéből 2-őt ellőtt aznap. Rengeteg cica fordult meg nálunk. Előfordult egyszer, hogy hazáig követte Anyut egy kiscica, s Anyu is azt hitte, hogy a mi macskánk almából való… csak ment, ment lelkesen a papucs után. Mikor Anya hazaért látta, hogy Sissy, az akkori anyacicánk a teraszon szoptat, s az ő pereputtya bizony teljes létszámú… vagy másfél méterre megállt a kiscica. Mi kikerekedett szemekkel figyeltük, mint a legérdekesebb mozit, hogy vajon most mi lesz. Szemeztek. A kicsi nyávogott, a nagy csúnyán nézett…kb. egy óra alatt a pici cica szó szerint centinként araszolt az anya és a szopósok felé, láthatóan éhes volt. Szívet tépő látvány! Végül tényleg egy óra alatt odaért és várt. Az anya ekkor megemelkedett. Lélegzetvisszafojtva vártuk mi lesz! A kicsi nyávogott,az anya óvatosan megszagolta… a kicsi remegett. Az anya ekkor alaposan végig nyalogatta és beengedte a többi közé szopizni. A kicsi mohón gyömöszölte parányi mancsaival. A lelencből családtag lett. Az egész annyira szép volt, hogy mind megsirattuk!

Bessy 2 sokáig élt, végül egy nap alatt lezajlott nála a paralízis és lebénult, elaltatták. Csak Apu miatt sajnáltam. Bessy 3 gyönyörű és okos kutya volt, s ami még jobb kijött a saját macskáinkkal. Addigra túl voltunk örökszerelmemen Bonin (Bonifác, fél-whiskas), akit egy sulis-ballagós napon kaptam.  Épp hazajöttünk Anyuval az utolsó tanítási napon – szemben az iskola szóval ne nagy távra gondoljunk – vakított a napfény. Ilyenkor előfordul ugye, ha bemegy az ember a lakásba még szoktatni kell a szemét a sötéthez. Hát én is így voltam. Mikor kitisztult a látásom, megláttam Apu összekulcsolt kezében egy pici valamit. Ez a nyávogó szőrgombóc volt Boni, az egyedüli macska, aki jogot kapott arra, hogy a lehetetlen ebhelyzet miatt a lakásban lakjon. Imádtuk! Kandúrsága ellenére sose bántotta a háztáji cicákat, sőt felnőtt korára sokszor pót (vagy igazi?) papáskodott a kicsiken, ha már az anyjuk unta őket. Előfordult, hogy felmászott a cseresznyefára és a saját szájában hozta le fent kétségbeesetten nyivákoló kölyköt. 

Ekkorra már megszületett a kisebbik öcsém is. Sok időt töltöttem vele és a cicákkal, kint a kertben egy széken ücsörögve. Még nem volt meg a kerekesszékem, igaz olyan terepen nem is tudtam volna használni... Így hát "kicsaptak" órákra a kert közepébe, mint lovakat a rétre... Az állatokkal mindigis órákig el tudtam lenni… A mostani életemből nagyon hiányoznak.

Bemutatkozom

A „Kerülj közelebb…” program kapcsán indítom ezt a blogot, megnyitva magam és a múltam mások felé, remélve, hogy ezáltal segíthetek megérteni, hogy a „másság” sokszor nem is más… legfeljebb más-igényűség.

Közel 4,5 kg, 56 centivel „bébivízilóként” 1984. április 18-án, szerdán születtem. Szeretek a dolgok (jelen esetben a hét) közepébe csöppenni, ez mindig is rám vallott. Szüleim első gyermeke és nagyszüleim első unokájaként nagy népszerűségnek örvendtem :)

Egy éves koromig albérletben éltünk, Anyukám előttem anyagbeszerző, Apám hivatásos katona volt, ezáltal később sikerült egy négyemeletes lift nélküli házban egy legfelső szinti panellakáshoz jutnunk. 8hónapos koromban kezdtek kiderülni apróságok, pl.: hogy még nem ülök fel egyedül vagy, hogy Szenteste félrebillentett fejjel a szemem sarkából néztem a karácsonyfát… Ezen a jelek és a család unszoló hatása sarkallta szüleimet, hogy elkezdjenek kivizsgáltatni. Orvostól orvoshoz vittek, megjártam a nagy genetikus Czeizel Endre kezeit is, végül jobb híján spinális izomatrófiát diagnosztizáltak, s a családomat nem sok jóval biztatták.

Ezen leírás szerint valahol az SMAII és SMAIII közt ingadozom… bár mikor 20 évesen saját indítatásból újra neki mentem a vizsgálatoknak, azt mondták, nem tudják „mi” vagyok, de ez nem… Az SMA-ért felelős gént, ill. hibát nem tudták kimutatni. Számtalan rendellenességet kizártak,de úgy néz ki egyedi eset vagyok.

Mikor mindez kiderült Anyám egy hétig bőgött, majd felállt megrázta magát és úgy döntött harcol értem és megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni belőlem. Apám ekkoriban a katonaságnál a térképészeti részlegen dolgozott, így jól jött neki a helyszíni terepszemle, pár napig távol tőlem…  ő így dolgozta fel. Nagyon sokat köszönhetek Anyukámnak, aki lelkiismeretesen tornáztatott, hordott a Pető intézetbe, ezek ellenére mindig is „egészséges” szellemben nevelt, nagyok voltak az elvárásai. Pedig neki sem volt könnyű. Mikor kiderült, hogy sosem fogok futni, fogócskázni a panel előtti játszótér szép lassan ellenünk fordult. Némely anyuka még a homokozóból is elvitte mellőlem a gyerekét, mert félt, hogy esetleg elkap tőlem valamit… Pedig hát a mozgássérültség nem fertőző! – ez akkor azonban még valahogy nem volt köztudott. Én mindebből csak annyit észleltem, hogy egyik napról a másikra nem mentünk le a "jáccira", pedig ott annyira szerettem hintázni… 

Sokat voltam lakásban. Sokat kellett fejlődnöm. Voltak olyan játékos feladatok, amelyeket szerettem, volt, amit nem. Ilyen volt, amikor már stabilan ültem vagy kapaszkodva álltam: meg kellett tanulnom esni, jól esni. Gyógytornászi utasításra Anyámnak a legváratlanabb pillanatokban meg kellett lökni vagy felborítani…. Persze ő éppcsak taszított rajtam, de én tornádónak éltem meg. Gyűlöltem érte, féltem tőle. Kérdezgettem „Miért csinálod? Már nem szeretsz?” -elveszett a bizalmam. Zokogtam én is, ő is. Volt, hogy már a közelében se akartam lenni, inkább a Nagymamám ölébe kucorodtam, aki gyakran jött át segíteni, ő volt az én biztonsági menedékem, a váram. Relatíve kevés, 38 év van köztünk. Végül ez az időszak is elmúlt, megtanultam esni. Nem mondom, hogy 100%-osan, mert ma is képes vagyok úgy dőlni, mint egy farönk, de egy kezemen meg tudom számolni azóta hányszor estem el.

Mivel életem nagy részét a lakásban vagy rokonoknál töltöttem, nem nagyon tűnt fel, hogy „más” vagyok, mint a többiek. Gyerek voltam: csúsztam-másztam, rajzoltam, gyöngyöt fűztem, verset mondtam a régi szalagos magnókazettára :) Ha nagy művészi hajlamomban kidekoráltam a panel előszobájának falát filctollal (megjegyzem szerintem mestermű lett) büntiből két hét Hupikék Törpikék megvonást kaptam. Akkoriban ez volt a sláger esti mese a Mikrobi mellett. Nem beszélhettem csúnyán és nem hazudhattam, mert azért nevelőcélzatú tasli járt.Abban az időben még a biciklizéssel is kísérleteztünk, de egyensúlyérzék híján nem lettem „tour de france”-os. 

Rövid távon, kézen fogva azonban szépen sétáltam, s a negyedikre igaz lassan,de fellépcsőztem. 6 évesen beírattak egy közeli integrált óvodába – az akkor még ritkaságnak számított -  nagycsoportosnak. Az akkori óvónénimmel Anyuék közt szoros barátság alakult ki, így mai napig tartjuk a kapcsolatot. Marinak szintén sokat köszönhetek, már ami a személyes fejlődésemet illeti. 

Mire iskoláskorú lettem sokat javult a helyzet, azonban családom atyai ága továbbra sem fűzött hozzám szép reményeket. Javasolták Apáméknak adjanak bentlakásos intézetbe, jó lesz ott nekem és nekik se lesz több gondjuk. A királyi többes leginkább dédnagyanyám felől szólt, aki afféle matriarcaként funkcionált a családban. Tőle hangzott el legtöbbet az általam oly nagyon gyűlölt szó a: nyomorék. Ezt a kifejezést a legpejoratívabb hangnemében volt képes használni. De én nem voltam az! – elvégre minden testrészem megvolt és nem éreztem magam torznak sem. Idősebb fejjel persze megértettem, hogy valószínűleg a két világháborúból ragadt meg nála a szó, s már nem akart olyan modern szavakat megtanulni, mint a mozgássérült vagy mozgáskorlátozott.

Ami a taníttatásomat illeti Apuék másképp döntöttek: felvételiztettek a panel háta mögötti általános iskolába, mely akkor nem számított integráltnak. Az IQ és egyéb felvételi teszteredményeim azonban olyan magasak lettek, hogy az igazgatóság egyöntetűen bizalmat szavazott. 

Mindenben egyenlő bánásmódban részesítettek, ugyanúgy osztályoztak, vittek kirándulásokra, versenyekre. Egész 8 éves pályafutásom alatt szavalóversenyek állandó szereplője lettem. Az iskolába kerülés első napja volt a fordulópont számomra. Itt éreztem először, hogy eltérek a többiektől. Hiszen elsősként az ember lánya már nem négykézlábazik vagy közlekedik nyuszi-ugrásban a parkettán! Megváltoztak a szabályok. Reggel bevittek, suli után hazahoztak. A köztes időszakban (pl.: a szünetekben) az osztálytársak segítségére voltam utalva. Egy ideig próbálkoztunk a 3 lábú bottal, de a gyerekek szelesek, s módszeresen kirúgták alólam, meg aztán én se szerettem azt az otromba szörnyeteget. A megoldás az lett, hogy jobbról is, balról is karonfogva vezettek (általában fiúk). Angol órára például egyik épületből a másikba kellett átsétálni pár száz métert. Most belegondolva hatalmas áldozat és felelősség ez egy elsős kisfiútól! De sose fogom őket elfelejteni, az én hős lovagjaim :) Feri és Dani (másodikban elköltöztek, így őt az „új fiú” Bence váltotta). Mai napig hálás vagyok nekik, nem is tudják, mekkora lépéssel segítették az integrálásomat!

Elsős voltam mikor megszületett a nagyobbik öcsém. A család fellélegzett: fiú! 

Egy darabig egy olyan elmélet is lebegett a fejünk felett, hogy az állapotomat kromoszóma hiba okozta, magyarán ha Anya és Apa lányt hoz össze „beteg” lesz, ha fiút „egészséges”. Ez sosem derült ki, mert utánam idővel 2 fiú született…

Folyt.köv.