Színjáték és rátermettség

Olyan világban élünk, ahol az embereket az EGO és a „gyorsan többet, jobbat” elv irányítja. Nagyon sokan hajszolják a társadalom által felállított mércét: a szépséget, a pénzt és a sikert. Ez egyfajta örök telhetetlenséget eredményez, nehezen érezzük jól magunkat a bőrünkben, tisztelet a kivételnek. A probléma az, hogy ezek a negatív berögződések, elvárások már egészen kis korban megmérgezik a gyerekeket.

Amerikai filmek tipikus példája erre az iskolai színdarab. Ők aztán mindent bevetnek az egyenlőség nevében (hogy senki se érezze magát kirekesztettnek, ha nem szerepel, bár pont ettől paradox) akár statiszta fákat vagy 8 csápú polipot is belekomponálnak egy karácsonyi színdarabba. Észre sem veszik, hogy ezzel mennyire a leértékelés mocsarába lehet taszítani valakit, akinek még nincs kifejlett énképe, önértékelése. A másik példa persze az, amikor valakire a képzelt vagy kevésbé valós képességei ellenére fontosabb szerepet osztanak. Az egyik többre hívatott, a másik (még) nem áll kész a feladatra. A (be)tanító felelőssége ezt felismerni és helyén kezelni még akkor is, ha mindenkinek van favoritja. Ha nem egyszeri, hanem „évados” a játék, akkor különösen.

7-8. osztályos lehettem mikor előadtunk (talán farsangkor) egy igazi jelmezes színdarabot. Mivel járni már akkor sem tudtam, elég adott volt, hogy rám osztják az egyik főszerepet: Mária Teréziát, hiszen ő végig ült a trónon. A szereptanulás könnyen ment, mert előtte évekig szavalóversenyekre jártam, verseléssel legtöbbször dobogós helyet értem el, s prózában első voltam. Mária Teréziával sem lett volna semmi gond, a szöveget jól megtanultam, ám az előadás napján furcsa dolog történt. Javítson ki, aki jobban emlékszik, én azonban úgy, hogy nem volt jelmezes próba és mikor élesben ment a dolog teljesen megfagytam. Rám került a (csárdás?)ruha, fűző, nagyszoknya, korona, minden ami kell, és én el kezdtem átérezni a szerepet, s - bár nekem óráknak tűnt – másodpercekig azon agyaltam, hogy is kéne viselkednem: milyen a jó uralkodó, hogy legyek tekintélyes, de ne túl komoly vagy szigorú, elegáns és nőies, de ne egy felfújt hólyag… Egy gyereknek, kamasznak még van az a képessége, hogy tud az „itt és most”-ban élni, tehát ha valamit elront kvázi úgy érzi vége a világnak. Furcsa reszketés jött rám (talán lámpaláz?) és pánik vihogást próbáltam visszafojtani… a vége az lett, hogy mikor meg kellett volna szólalnom, először nem tudtam, majd a tökéletesen betanult szövegemben minden „r” hangot „j” hangra cseréltem. (Soha előtte, sem utána nem raccsoltam!) Mindenki, még az utánam következő is lefagyott! Máig sem tudom a miértjét, hogy én a nagydumás, a szavalóversenyek állandó szereplője, ennyire ne tudjak értelmesen megszólalni. Talán nem voltam elég érett egy uralkodói szerepre, csak belekényszerítettek, mert úgy gondolták ez a nekem való, hiszen jól beszélek és úgyis ülök, nekem meg imponált az egész… Nem voltam kész rá, és a tanárok hiába próbáltak súgni, velem együtt beégtek. Még jó, hogy egy tornateremnyi rokonság, szülők igen elfogult közönség. :)

A történtek ellenére azt gondolom, minden hiba azért van, hogy  tanuljunk belőle és a gyerekek felé is ezt kéne kommunikálni. Mindegy a szerep, büszkének kell rá lenni, hogy ő is élvezni tudja a játékot. Azt tanácsolnám: ha valaki csak statiszta fának vagy oda nem illő polipnak állít be egy karácsonyi színdarabba, akkor tegyél meg mindent azért, hogy a lehető legjobbat hozd ki az adott színjáték, adott szerepéből, mert ha elég ügyes és lelkes vagy lehet, hogy legközelebb már udvari bolond vagy birka lehetsz a jászol mellett, s onnan már csak egy ugrás a kis Jézus (főleg, ha az előző szereplő eltolja), de az is lehet, hogy mellékszereplőként sokkal maradandóbbat nyújthatsz az embereknek. Gondold végig: mit veszthetsz, miért lennél ettől kevesebb vagy rosszabb? A szeretteid ugyanúgy fognak szeretni, ugyanazok a dolgok várnak otthon, ugyanazok a barátaid, semmi sem változik. Ha kiemelkedőt nyújtasz, igen, kaphatsz többet: tapsot, hírnevet, elismerést. Ezek jól eső dolgok, de ha nem kapod meg, attól nem vagy értéktelenebb, nem vagy kevesebb! Lehet, hogy nem te voltál Mária, de garantáltan mindenki elgondolkodott azon, hogy mit keres az a kis polip a darabban és ez sokkal érdekesebb és maradandóbb, mint egy sokadik Mária… minél többet játszol szívvel-lélekkel, annál könnyebben megy, s nem az eredmény, hanem a játék öröme számít majd.
Ha mindenkinek így tálalnák a dolgokat talán több mosoly lenne az arcokon.
Én így szeretném nevelni Mimát.