A teljesség igényével - a siófoki előadásom részletei

"Sziasztok, engem Oláh-Koppány Andreának hívnak! Lehet tegeződni?" :D

Amikor meghívtak ide a Womanity élmény napra, nagyon megtisztelve éreztem magam és azonnal lázasan elkezdtem keresni a megfelelő témát amiről beszélni szeretnék. Az örömömet azonnal megosztottam a családommal és a barátaimmal, akik persze különböző ötletekkel álltak elő pl. „A fém dobozok megjelenése, és annak hatása sörkultúrára.”(Feri)…igen, 300 nő biztos értékelné a témát :D …

Minden ilyen előadáson azt tanuljon, hogy legyen egy célod. Hogy legyen egy konkrét életcélod. Nincs? Hát az gáz…Sose add föl, menj előre, minden fejben dől el,tervezz, csináld, hajtsd végre! De mi van, ha nem tudod mit akarsz? vagy túl sok mindent akarsz egyszerre? Egy popsival nem lehet megülni két lovat, a nap 24 órából áll és stb. Mi segít hát? A prioritás és a ballansz. Az egyensúly. Bevallom én nagyon szeretem az ilyen napokat! Számos hasonló előadáson jártam és számos könyvet olvastam már, mindenhonnan kivettem azt, ami számomra a leghasznosabb. Beletelt egy kis időbe míg a sok dolog közül,ami engem érdekel ki tudtam kutatni mi is az ami maximálisan lázba hoz és amivel órákig szívesen töltöm az időmet.

Az idő egyik fontos tényezője, hogy véges. Ezt ugye senki nem vitatja. Mégis megpróbáljuk kijátszani, ahol lehet. Nemrég Szalay Ádám hírlevelében olvastam: az időgazdálkodás önmagában legalább olyan oximoron, tehát ellentmondásos kifejezés, mint a tiszta kosz vagy az élő halott. Ahogy Peter Drucker fogalmazott: "Nemigen tudunk gazdálkodni az időnkkel. A döntéseinkkel viszont igen." Az egyik nagyon jó módszer arra, hogy ne zakkanjunk meg, hogy adott időszakban mindig máshova helyezzük a hangsúlyt. Pl.: ha van egy fontos, 2hetes munkahelyi projekt, akkor gőzerővel odateszem magam, akkor ott vagyok 100%-os, de a ha annak vége a következő időszakban a családomé vagyok, vagy a hobbimé esetleg a barátoké, tanulásé. Ciklikusan kell váltakoznia a fontossági sorrendnek. A munkát lehetőség szerint ne vigyük haza, és a családi dolgokat ne vigyük be a melóba. Ezt férfi előadók hangoztatják, nekem még nem sikerült 100%-osan megoldani… A fókusz tehát kulcsfontosságú!

A legtöbb ember – én is – bele esik abba a hibába, hogy szeretné, ha szeretnék és emiatt átesik a maximalizmus felső határán, mindennek és mindenkinek meg akar felelni…

A média és a felgyorsult világ hatására sokakban van egy téves kép arról, hogyan is kéne élni és mik a fontos dolgok az életben. Első sorban legyél szuper fitt, sportos és egészséges, lehetőleg modellalkatú. Legyen egy szuper okos, szuper csinos társad, álom családod, jól fizető álom melód, álom házad, álom autód, vegyél részt fantasztikus nyaralásokon eseményeken, ugyanakkor légy toppon minden emberi kapcsolatodban és feladatodban.             MINDIG!
Erről eszembe jut Dr. Almási Kitti egyik előadásán arról beszélt, hogy azok a nők, akik sok romantikus regényt olvasnak gyakran ugye ide menekülve egy laposabb házastársi kapcsolatból, gyakran azért koppannak, mert a regények és filmek hatására folyton arról a  szenvedélyes, ruhaletépős, falhozcsapós, frenetikus numeráról ábrándoznak, amiben mindenki azonnal és maximálisan a toppon van, szinte vég nélkül. Tisztelet a kivételnek, - ha csak nem az első hónapban vagyunk - a valóságban pár év, egy átdolgozott hétköznap után és mondjuk a nyári 35°-ban ez nem így működik. Csendes ráhangolódásra, igazi szeretetre és odafigyelésre van szükség, így lesz sokkal intimebb egy kapcsolat. Miért lenne ez másképp, ha önmagunkról van szó?
Persze a szenvedély és a spontaneitás, ha úgy tetszik rugalmasság is nagyon fontos.

(Kasnya-sztori) Attól, hogy ez az ember mert bohócot csinálni magából felébresztett bennem valamit, amire évekkel később jöttem rá…Baromira nem kell tökéletesnek lenned ahhoz, hogy szerethető légy, csak a saját belső tökéletességigényednek megfelelően kell fejlődnöd, a magad tempójában tégy meg minden tőled telhetőt, anélkül hogy beleszakadnál. Ha van egy utad,. valami hív. Valahogy minden könnyedebben megy, egyszerűen eléd jönnek a megfelelő lehetőségek, s ha okosan bánsz velük, haladsz előre Sokszor nem is veszed észre, csak utólag rakod össze az eseménymozaikokból a teljes képet.
Apropó kép. Nagyon fontos az önmagunkról alkotott kép, mert amilyen vagy belül az kisugárzik. Közhelyes, de igaz és az az érdekes, hogy a dolgok valójában semlegesek, csak mi ruházzuk fel tulajdonságokkal, minden azon múlik, hogyan közelítjük meg, azaz minden rajtunk múlik. Vida Ági azt mondja: A késsel is lehet kenyeret vajazni a gyerekeknek, meg embert ölni. Attól még a kés önmagában nem jó vagy rossz, csak egy eszköz.

Minden reggel azzal kelek: Ma valami csodálatos dolog fog történni velem! – Brian Tracy ÉS ARRA FÓKUSZÁLUNK, MEGLELJÜK A JÓT! 

Mire akar tanítani engem ez a helyzet és hogyan hozhatom ki belőle a legjobbat?

Idén szeptemberben lesz 13 éve, hogy kerekesszéket használok. Ez bőven elég idő volt arra, hogy elgondolkodjak bizonyos dolgokon. Nem mondom, hogy mindig könnyű volt így élni, bőven akadtak hullámhegyek és hullámvölgyek. Igazából sosem tartottam magam hurráoptimistának, de ahelyett hogy azon puffognék, hogy milyen sok a kátyú az életben és az utakon egyaránt, hogy miért nem jön az a fránya busz a -10 fokban vagy megint nem érem el a Nutellát a szupermarket felső polcán, most arról szeretnék írni, mi az a jó, amire ráleltem, amit megtanultam a kerekesszékben. Ezeket a pontokat ITT olvashatod!

Az én családomban az a szokás, amit minden körülmények közt igyekszem tartani, hogy bármi is történt napközben, bármin is  zördültünk össze, nem alszunk el haraggal, lefekvés előtt békülünk. Szeretettel, jóérzéssel és nyugalomban lépünk át álomországba. Ez vonatkozik a férjemre és a lányomra is.

Bagdi Bella után szabadon, egyik este a mese után, miközben a buksiját simogattam, lassan, csendesen, mintegy altatóként ezt mondtam neki: „Szeretet van. Boldogság van. Béke van.” – ezt újra és újra kérte, míg végül mosolyogva aludt el. A hónapok folyamán az esti mondóka fokozatosan kibővült, s ma már együtt mondjuk:

„Szeretet van. Boldogság van. Béke van.

Anya és Apa mindig szeret.

Bármire képes vagyok!

Bátor vagyok a sötétben!
Megállíthatatlan vagyok!
” – a szeretet van időnként szeretem magam-ra cserélődik, mikor, hogy tartja kedve…

Az előadást egy közös gyakorlattal zártuk, ennek részleteit azonban már csak azok tudhatják,akik megtiszteltek a jelenlétükkel... ;)

****

Színmámor
Ez a viaszfestményem színes viaszkockákkal és egy vasalóval készült.
Hihetetlenül szép és egyszerű technika és valami fantasztikusan pihentető kikapcsolódás!

A teljes hétvégéről hamarosan részletesebben is írok!

10 perc pihi - avagy női agy, férfi agy :)

Alkalmanként eljárok egy nagyon kedves ismerősömhöz masszázsra, s miután jól kiélveztem a szakszerű dögönyözést, ő 5-10 percre még magamra hagy a kellemesen hűvös,  illatos, gyertyafényes, intim-sötét masszázsszobában, miközben valami relaxáló természethangja esetleg ír vagy keleti zene szól. Lazítani, elengedni magam.  Múltkor hasalok a masszázságyon, lóg az arcom a lukba és lazítok. Azon kapom magam, hogy… mindjárt vége az énidőnek. Szedjük össze miről is fogok a Womanity-n  beszélni… még hogy a „Az fém dobozok megjelenése, és annak hatása sörkultúrára.”(Feri)…igen, 300 nő biztos értékelné a témát :D … - fejben szerkesztek - …. be kéne jelentkezni Xénihez frizurászkodni, pénteken még talán beleférne…és mit fogok felvenni? Mert hát ez kardinális kérdés – láttam valami cukit a szemem sarkából a H&M-ben…vagy a C&A-ban? mikor bejöttem…nem is tudom... lehet, hogy már Erika is vett valamit (ő az a stylist,akit nem rég ismertem meg egy rendezvényen)… erről jut eszembe a fürdőruhát elő kell keresni a kicsinek, mire lemegyünk Siófokra, medencés buli lesz… keresni….elő kell keresnem a szakszervezeti papírt Gábornak…jaj, és Andreának se felejtsem el, holnap átküldeni a gasztrocikket…holnap már csütörtök… Anyuékat felhívni…T-mobile, telefonszámla...a lakbért is utalni kell...csütörtök... angol házi, tankönyv, munkafüzet a… témazáró… Istenem, mindjárt vége, el se hiszem! :)…  Mariettának is intézem a meglepi csomagot, jó lenne személyesen… folyton az az időhiány…lassan 1 hónapja kergetem vele…nem baj, nem romlik…a postán feladtam Évinek  a szivacskönyves Kisvakondot, meglepetés lesz, kíváncsi vagyok mit szól hozzá… épp egy hónapos a kisfia… Istenem,de cuki… hmm…rég volt a lányom ilyen pici baba… mostanában mindenki fiút szül... Annának, a főbérlőnknek is most született meg a második, édes kis tökmag… szeretnék egy kisfiút is, a testvér jó dolog… hihi… szandál kell a kicsinek, mire lemegyünk…talán Deichmannban… hmmm…olyan jólesne egy jegyes kávé…de otthon olcsóbb… be kéne mennem a mellettünk lévő boltba kávékapszulát venni, de valami vacsi is kéne pluszba, mert mire hazaérek ott lesznek Apósomék (jaj, rémes állapotban van a lakás, lehetnék jobb háziasszony)...de előtte beugrok a Libribe, megnézem az új Stephen King könyvet a férjemnek,amit a…. Kopp-kopp! Na sikerült kipihenni magad, Drága?- kérdi Ildi, lejárt a tíz perc „pihenő”.

Ekkor eszembe jutott Mark Gungor videója. Jót mosolyogtam magamon... :)

Azért egyszer kipróbálnám a "semmidobozt"...

Fogyi-sokk - egy régi történet

Egy lány igaz története-

Egész életében „egészségesnek” nevelték, integrált oviba és suliba járt. Nem igazán fogta fel, mi az, hogy sérült, fogyatékkal élő. Jó-jó, nem tudott járni, csak, ha kézen fogva vezették és heti vagy 2heti (vagy még ritkábban) a szülei elvitték a Pető Intézetbe tornaórára, ami a végén már sokkal inkább átment beszélgetősbe és pályaválasztási tanácsadásba. Kisgyerekként még csoportos foglalkozásra járt, de ott a maximalizmusa miatt annyira el volt foglalva a gyakorlatai tökéletes kivitelezésével, hogy nemigen foglalkozott más gyerekek fizikai állapotával. Bár oviban volt egy végtaghiányos csoporttársa, akinek a keze egy része nem fejlődött ki, különösebben nem kavarta fel az eset, ugyanúgy játszottak, mint bármely csúszó-mászó óvodás… Elsőben aztán megérezte a dolgok szelét, hiszen a suliban már „nem illik” kúszni-mászni vagy nyusziugrásban közlekedni. Bár bottal próbálkoztak, a kerekesszék számára mumus volt, az anyja is ódzkodott tőle, kamaszkora elején azonban mégis szereztek egyet, mert így egy-egy hétre el tudott jönni a nagypapáékhoz nyaralni, és hát körúti kirakat-nézegetős séta meg a Gellért-hegyi kilátó elég csábító ajánlat volt ahhoz, hogy beleüljön a székbe és megkíméljen mindenkit attól, hogy egy kétoldalt kézen fogva vezetett, féllangaléta kamasszal kelljen totyogni. Gyorsabb, ha úgy tetszik gördülékenyebb megoldás volt no. Az egyetlen dolog, amit nem szerette ebben, az emberek szánakozó tekintete. Akkor ugyanis még nem értette az okát és nem találta értelmét, hiszen nem érezte úgy, hogy őt sajnálni kéne. A paradox az, hogy nem a kerekesszéktől érezte magát rosszul, hanem az általa kiváltott reakcióktól. Egyszerűen cikinek érezte a széket, mert igazán akkor tűnt másnak, ha benne ült.
(Persze voltak a dolognak vicces oldalai is, pl.:mint amikor elmentek piacra és 6 pár ingyen zoknival meg 3 csini bugyival tértek haza, mert többen meg akarták ajándékozni a „valószínűlegmotorbalesetes” helyes kis kamaszlányt… J )

Hermina – Tisza-villa 1999

Az igazi „fogyivagyoksokk” akkor érte, amikor vidéki középiskola híján, felkerült a fogyi-gimibe a Herminára, ami akkor még a Városligetben a Tisza-villában kapott helyet. Első emlékei egyike egy kistermetű, elektromosszékes fűzöld hajú fiú, aki ahelyett, hogy órán lett volna a folyosón sakkozott… Nem, ez a többedik emléke már, a vizsgázós korszakból.
Az első, a beköltözés napja. Az első teljes nap kerekesszékben. Rémület! Soha senki nem tanította, hogyan kell használni a kerekesszéket, otthon a lakásban el se fért volna vele és ha nyaraláskor belekerült, általában tologatták.  Beköltözéskor még kicsit fájószívvel, de jó hangulatban köszönt el a szüleitől.  Fél napig volt kollégista. Sosem felejti el, az emeleti nagy közös társalgóban annyiféle különböző sérültségű diák és bentlakó volt, amennyit és amilyet addig egész életében nem látott. Végtaghiányok, deformitások, különböző – számára ijesztő - segédeszközök, ilyen olyan járművek, enyhe vizeletszag, hangos vagy épp halk, számára szavaérthetetlen emberek… tévéztek. A Paula és Paulinában épp elveszett (vagy elrabolták?) Carlitost… Drámai zene… Kétségbeesés. Levegő kell…most! Elindult a folyosón, szándékai szerint a társalgón át a nyitott osztályteremig, ahol látta, hogy van egy erkély, s odakinn még zöldek a fák. Tekerte a szülőszék fazonú (térdek jóval csípővonal felett), pár számmal nagyobb GySGy-ben, bénázott. Ekkor jött hátulról  Gyula, akinek a kézfejeit és alkarját a fiatalkori vagánykodás általi magasfeszültségű póznamászás erősen roncsolta – valószínűleg jószándéktól vezérelve – „Várj, segítek!” felkiáltással nekifutásból megindult vele, majd akkorát taszított rajta, hogy kontrollvesztetten átszáguldott mindhárom helyszínen, majd a parkettás osztályterem és erkély közti viszonylag nagyobb küszöb fogta meg, a két első kiskerék neki csapódott, de a lendület továbbvitte a széket úgy 30 fokkal megborult előre, ami érzésre olyan, mint mikor az ember satuféket nyom és viszi a lendület… a lány a másodperc töredéke alatt ösztönösen hátradőlt… alapállásba puffant vissza a kerekesszék. Halálfélelem. Sokk. Reszketés. Vissza a szobába, magzatpózban az ágyra. Sírógörcs. El akarok innen menni! Az épnek tűnő szobatársnő szólt a nővérnek, aki bejött, hogy ágyazzanak meg. Mint mondtam semmit nem tudott, tanult meg mit, hogy kell csinálni a székből, persze nem ment és még bőgött is. Erre a nővér „megvigasztalta” (gondolom az ottaniak már hozzászoktak a humorához), hogy tulajdonképp mindegyis, mert ahogy így rá, meg a gerincferdülésére néz, úgyse éli meg a harmincat, mert összenyomódik minden szerve… (Tavaly a 30.szülinapján azért nyelt egy nagyot, mikor felidézte a történetet. I’m a survivour! - gondolta.) Amikor a nővér megkérdezte mi baja, a lány elnyüszögte, hogy neki ez így sok(k), a hely, a helyzet, az emberek. Erre amaz elkezdett magyarázni az unokájáról, hogy neki sokkal rosszabb, mert nyáron leharapta a fél? arcát egy kutya és mindenáron meg is akarta mutogatni a fotóját (hogy a harapás előtti vagy utáni állapotot, azt nem tudni), de a lány akkori idegállapotába ez már igazán nem fért bele! A szobatársnő a segítségével lement a földszinti kártyás telefonhoz és felhívta az apjáékat, még épp nem hagyták el Pestet. Persze az összes eszközzel próbálták maradásra bírni, de a lány csak csüngött az apján, mint egy kismajom és bedobta a legrosszabb mondatot, amit gyerek csak mondhat és komolyan is gondolta: „Ha nem viszel el, öngyilkos leszek!!!” Ki meri ezt kockáztatni? Mindenki csalódott volt és szégyellte a lány viselkedését. Hazamentek. A lány pár napig még éjjel villanyfénynél aludt, nappal keveset beszélt, bambult maga elé, mint egy tuja és időnként rá jött a hangnélküli sírógörcs (amit az anyja nagyon gyűlölt), részben az átélt élmények, részben a szégyen miatt, amit azért érezett, mert rájuk, a szüleire szégyent hozott.
A lány ezután 3 évre magántanuló lett, évente 1x3 napra járt fel vizsgázni. Jól tanult, feldolgozta. Elhatározta, hogy soha többé nem fogna szégyenkezni miatta és ő sem maga miatt.
Azt hiszem sikerült. Mára ez a lány felnőtt, és most itt gépeli ezeket a sorokat nektek.

Ma, a 10milliószoros napon, azért írtam le ezt a történetet, mert elengedtem és ma felnőtt fejjel, tulajdonképpen hálát adhatok ezért a sztoriért, mert nagyon sok tapasztalat és esemény elindítója volt.
Hálás vagyok:
- a családomért, hogy kiálltak mellette és azért, ahogy életre neveltek
-  amiért kaptam egy kis gondolkodási időt
- hogy képes voltam erőt meríteni, összeszedni magam és észérvekkel meggyőzni Apámat, hogy a „nagy jelenet” ellenére engedjen vissza koleszosnak, az utolsó évben (Egyébként azóta Bp.-n élek, mert a suli után önállósodtam.)
- amiért az évek folyamán ilyen sokféle különleges emberrel ismerkedtem meg, és rájöttem, hogy a segédeszköz, bár sokszor hat otrombának, ugyanolyan tárgy, mint a többi (mellesleg ma már egyre dizájnosabb)
- amiért a visszatérés kapcsán befejeztem a sulit, barátokat szereztem, köztük a férjemet, akinek az én gyönyörű kislányomat köszönhetem!

Te miért vagy hálás?

Évekkel később, 2013-ban pontosan 13 okot találtam arra, hogy miért is "szeretem" a kerekesszékem...

Lássuk mindennek a pozitív oldalát!

Ezen a szép napsütéses reggelen elgondolkodtam....s most megosztom veletek...13 ok, amiért "szeretek" kerekesszékes lenni:
- mindig van helyünk a tömegközlekedésen, moziban, színházban

- környezet- és pénztárcabarát módon, benzin nélkül kilométereket tudunk megtenni

- ülve járók vagyunk :)

- aki aktívan teker eleve sportosabb, egészségesebb életet él

- az átlagembernél gyorsabban jutunk le a lejtőn...

- anélkül tudunk táncolni, hogy fel kéne állnunk

- ha elfáradunk nem kell külön leülnünk

- lassabban kopik a cipőnk

- speciális igényeinkkel folyamatosan fejlesztjük a környezetünket (egy akadálymentesített járdaszegély vagy épület valójában mindenkinek könnyebben használható)

- pozitív példamutatással megváltoztathatjuk az ép emberek hozzáállását a fogyatékkal élőkhöz

- jól kijövünk a gyerekekkel és az állatokkal, hiszen az ő szemszögükkel is látjuk a dolgokat

- Kb. 100-120 centiméteres magasságból sokszor olyat is meglátunk, amit más észre se vesz

- a lapos popsi nem probléma...:)