Egy lány igaz története-
Egész életében „egészségesnek” nevelték, integrált oviba és
suliba járt. Nem igazán fogta fel, mi az, hogy sérült, fogyatékkal élő.
Jó-jó, nem tudott járni, csak, ha kézen fogva vezették és heti vagy 2heti (vagy
még ritkábban) a szülei elvitték a Pető Intézetbe tornaórára, ami a végén már sokkal inkább
átment beszélgetősbe és pályaválasztási tanácsadásba. Kisgyerekként még
csoportos foglalkozásra járt, de ott a maximalizmusa miatt annyira el volt foglalva a gyakorlatai tökéletes kivitelezésével, hogy nemigen foglalkozott más gyerekek fizikai állapotával. Bár oviban volt egy végtaghiányos
csoporttársa, akinek a keze egy része nem fejlődött ki, különösebben nem
kavarta fel az eset, ugyanúgy játszottak, mint bármely csúszó-mászó óvodás…
Elsőben aztán megérezte a dolgok szelét, hiszen a suliban már „nem illik”
kúszni-mászni vagy nyusziugrásban közlekedni. Bár bottal próbálkoztak, a kerekesszék számára mumus volt, az anyja is ódzkodott tőle, kamaszkora elején azonban mégis szereztek egyet,
mert így egy-egy hétre el tudott jönni a nagypapáékhoz nyaralni, és hát körúti kirakat-nézegetős
séta meg a Gellért-hegyi kilátó elég csábító ajánlat volt ahhoz, hogy beleüljön a székbe és megkíméljen mindenkit attól, hogy egy kétoldalt kézen fogva
vezetett, féllangaléta kamasszal kelljen totyogni. Gyorsabb, ha úgy tetszik
gördülékenyebb megoldás volt no. Az egyetlen dolog, amit nem szerette ebben,
az emberek szánakozó tekintete. Akkor ugyanis még nem értette az okát és nem
találta értelmét, hiszen nem érezte úgy, hogy őt sajnálni kéne. A paradox az,
hogy nem a kerekesszéktől érezte magát rosszul, hanem az általa kiváltott
reakcióktól. Egyszerűen cikinek érezte a széket, mert igazán akkor tűnt másnak, ha benne ült.
(Persze voltak a dolognak vicces oldalai is, pl.:mint amikor elmentek piacra és 6 pár ingyen zoknival meg 3 csini bugyival tértek haza, mert többen meg akarták ajándékozni a „valószínűlegmotorbalesetes” helyes kis kamaszlányt… J )
(Persze voltak a dolognak vicces oldalai is, pl.:mint amikor elmentek piacra és 6 pár ingyen zoknival meg 3 csini bugyival tértek haza, mert többen meg akarták ajándékozni a „valószínűlegmotorbalesetes” helyes kis kamaszlányt… J )
Hermina – Tisza-villa 1999
Az igazi „fogyivagyoksokk” akkor érte, amikor vidéki
középiskola híján, felkerült a fogyi-gimibe a Herminára, ami akkor még a
Városligetben a Tisza-villában kapott helyet. Első emlékei egyike egy
kistermetű, elektromosszékes fűzöld hajú fiú, aki ahelyett, hogy órán lett
volna a folyosón sakkozott… Nem, ez a többedik emléke már, a vizsgázós
korszakból.
Az első, a beköltözés napja. Az első teljes nap kerekesszékben. Rémület! Soha senki nem tanította, hogyan kell használni a kerekesszéket, otthon a lakásban el se fért volna vele és ha nyaraláskor belekerült, általában tologatták. Beköltözéskor még kicsit fájószívvel, de jó hangulatban köszönt el a szüleitől. Fél napig volt kollégista. Sosem felejti el, az emeleti nagy közös társalgóban annyiféle különböző sérültségű diák és bentlakó volt, amennyit és amilyet addig egész életében nem látott. Végtaghiányok, deformitások, különböző – számára ijesztő - segédeszközök, ilyen olyan járművek, enyhe vizeletszag, hangos vagy épp halk, számára szavaérthetetlen emberek… tévéztek. A Paula és Paulinában épp elveszett (vagy elrabolták?) Carlitost… Drámai zene… Kétségbeesés. Levegő kell…most! Elindult a folyosón, szándékai szerint a társalgón át a nyitott osztályteremig, ahol látta, hogy van egy erkély, s odakinn még zöldek a fák. Tekerte a szülőszék fazonú (térdek jóval csípővonal felett), pár számmal nagyobb GySGy-ben, bénázott. Ekkor jött hátulról Gyula, akinek a kézfejeit és alkarját a fiatalkori vagánykodás általi magasfeszültségű póznamászás erősen roncsolta – valószínűleg jószándéktól vezérelve – „Várj, segítek!” felkiáltással nekifutásból megindult vele, majd akkorát taszított rajta, hogy kontrollvesztetten átszáguldott mindhárom helyszínen, majd a parkettás osztályterem és erkély közti viszonylag nagyobb küszöb fogta meg, a két első kiskerék neki csapódott, de a lendület továbbvitte a széket úgy 30 fokkal megborult előre, ami érzésre olyan, mint mikor az ember satuféket nyom és viszi a lendület… a lány a másodperc töredéke alatt ösztönösen hátradőlt… alapállásba puffant vissza a kerekesszék. Halálfélelem. Sokk. Reszketés. Vissza a szobába, magzatpózban az ágyra. Sírógörcs. El akarok innen menni! Az épnek tűnő szobatársnő szólt a nővérnek, aki bejött, hogy ágyazzanak meg. Mint mondtam semmit nem tudott, tanult meg mit, hogy kell csinálni a székből, persze nem ment és még bőgött is. Erre a nővér „megvigasztalta” (gondolom az ottaniak már hozzászoktak a humorához), hogy tulajdonképp mindegyis, mert ahogy így rá, meg a gerincferdülésére néz, úgyse éli meg a harmincat, mert összenyomódik minden szerve… (Tavaly a 30.szülinapján azért nyelt egy nagyot, mikor felidézte a történetet. I’m a survivour! - gondolta.) Amikor a nővér megkérdezte mi baja, a lány elnyüszögte, hogy neki ez így sok(k), a hely, a helyzet, az emberek. Erre amaz elkezdett magyarázni az unokájáról, hogy neki sokkal rosszabb, mert nyáron leharapta a fél? arcát egy kutya és mindenáron meg is akarta mutogatni a fotóját (hogy a harapás előtti vagy utáni állapotot, azt nem tudni), de a lány akkori idegállapotába ez már igazán nem fért bele! A szobatársnő a segítségével lement a földszinti kártyás telefonhoz és felhívta az apjáékat, még épp nem hagyták el Pestet. Persze az összes eszközzel próbálták maradásra bírni, de a lány csak csüngött az apján, mint egy kismajom és bedobta a legrosszabb mondatot, amit gyerek csak mondhat és komolyan is gondolta: „Ha nem viszel el, öngyilkos leszek!!!” Ki meri ezt kockáztatni? Mindenki csalódott volt és szégyellte a lány viselkedését. Hazamentek. A lány pár napig még éjjel villanyfénynél aludt, nappal keveset beszélt, bambult maga elé, mint egy tuja és időnként rá jött a hangnélküli sírógörcs (amit az anyja nagyon gyűlölt), részben az átélt élmények, részben a szégyen miatt, amit azért érezett, mert rájuk, a szüleire szégyent hozott.
A lány ezután 3 évre magántanuló lett, évente 1x3 napra járt fel vizsgázni. Jól tanult, feldolgozta. Elhatározta, hogy soha többé nem fogna szégyenkezni miatta és ő sem maga miatt.
Azt hiszem sikerült. Mára ez a lány felnőtt, és most itt gépeli ezeket a sorokat nektek.
Ma, a 10milliószoros napon, azért írtam le ezt a történetet, mert elengedtem és ma felnőtt fejjel, tulajdonképpen hálát adhatok ezért a sztoriért, mert nagyon sok tapasztalat és esemény elindítója volt.
Hálás vagyok:
- a családomért, hogy kiálltak mellette és azért, ahogy életre neveltek
- amiért kaptam egy kis gondolkodási időt
- hogy képes voltam erőt meríteni, összeszedni magam és észérvekkel meggyőzni Apámat, hogy a „nagy jelenet” ellenére engedjen vissza koleszosnak, az utolsó évben (Egyébként azóta Bp.-n élek, mert a suli után önállósodtam.)
- amiért az évek folyamán ilyen sokféle különleges emberrel ismerkedtem meg, és rájöttem, hogy a segédeszköz, bár sokszor hat otrombának, ugyanolyan tárgy, mint a többi (mellesleg ma már egyre dizájnosabb)
- amiért a visszatérés kapcsán befejeztem a sulit, barátokat szereztem, köztük a férjemet, akinek az én gyönyörű kislányomat köszönhetem!
Az első, a beköltözés napja. Az első teljes nap kerekesszékben. Rémület! Soha senki nem tanította, hogyan kell használni a kerekesszéket, otthon a lakásban el se fért volna vele és ha nyaraláskor belekerült, általában tologatták. Beköltözéskor még kicsit fájószívvel, de jó hangulatban köszönt el a szüleitől. Fél napig volt kollégista. Sosem felejti el, az emeleti nagy közös társalgóban annyiféle különböző sérültségű diák és bentlakó volt, amennyit és amilyet addig egész életében nem látott. Végtaghiányok, deformitások, különböző – számára ijesztő - segédeszközök, ilyen olyan járművek, enyhe vizeletszag, hangos vagy épp halk, számára szavaérthetetlen emberek… tévéztek. A Paula és Paulinában épp elveszett (vagy elrabolták?) Carlitost… Drámai zene… Kétségbeesés. Levegő kell…most! Elindult a folyosón, szándékai szerint a társalgón át a nyitott osztályteremig, ahol látta, hogy van egy erkély, s odakinn még zöldek a fák. Tekerte a szülőszék fazonú (térdek jóval csípővonal felett), pár számmal nagyobb GySGy-ben, bénázott. Ekkor jött hátulról Gyula, akinek a kézfejeit és alkarját a fiatalkori vagánykodás általi magasfeszültségű póznamászás erősen roncsolta – valószínűleg jószándéktól vezérelve – „Várj, segítek!” felkiáltással nekifutásból megindult vele, majd akkorát taszított rajta, hogy kontrollvesztetten átszáguldott mindhárom helyszínen, majd a parkettás osztályterem és erkély közti viszonylag nagyobb küszöb fogta meg, a két első kiskerék neki csapódott, de a lendület továbbvitte a széket úgy 30 fokkal megborult előre, ami érzésre olyan, mint mikor az ember satuféket nyom és viszi a lendület… a lány a másodperc töredéke alatt ösztönösen hátradőlt… alapállásba puffant vissza a kerekesszék. Halálfélelem. Sokk. Reszketés. Vissza a szobába, magzatpózban az ágyra. Sírógörcs. El akarok innen menni! Az épnek tűnő szobatársnő szólt a nővérnek, aki bejött, hogy ágyazzanak meg. Mint mondtam semmit nem tudott, tanult meg mit, hogy kell csinálni a székből, persze nem ment és még bőgött is. Erre a nővér „megvigasztalta” (gondolom az ottaniak már hozzászoktak a humorához), hogy tulajdonképp mindegyis, mert ahogy így rá, meg a gerincferdülésére néz, úgyse éli meg a harmincat, mert összenyomódik minden szerve… (Tavaly a 30.szülinapján azért nyelt egy nagyot, mikor felidézte a történetet. I’m a survivour! - gondolta.) Amikor a nővér megkérdezte mi baja, a lány elnyüszögte, hogy neki ez így sok(k), a hely, a helyzet, az emberek. Erre amaz elkezdett magyarázni az unokájáról, hogy neki sokkal rosszabb, mert nyáron leharapta a fél? arcát egy kutya és mindenáron meg is akarta mutogatni a fotóját (hogy a harapás előtti vagy utáni állapotot, azt nem tudni), de a lány akkori idegállapotába ez már igazán nem fért bele! A szobatársnő a segítségével lement a földszinti kártyás telefonhoz és felhívta az apjáékat, még épp nem hagyták el Pestet. Persze az összes eszközzel próbálták maradásra bírni, de a lány csak csüngött az apján, mint egy kismajom és bedobta a legrosszabb mondatot, amit gyerek csak mondhat és komolyan is gondolta: „Ha nem viszel el, öngyilkos leszek!!!” Ki meri ezt kockáztatni? Mindenki csalódott volt és szégyellte a lány viselkedését. Hazamentek. A lány pár napig még éjjel villanyfénynél aludt, nappal keveset beszélt, bambult maga elé, mint egy tuja és időnként rá jött a hangnélküli sírógörcs (amit az anyja nagyon gyűlölt), részben az átélt élmények, részben a szégyen miatt, amit azért érezett, mert rájuk, a szüleire szégyent hozott.
A lány ezután 3 évre magántanuló lett, évente 1x3 napra járt fel vizsgázni. Jól tanult, feldolgozta. Elhatározta, hogy soha többé nem fogna szégyenkezni miatta és ő sem maga miatt.
Azt hiszem sikerült. Mára ez a lány felnőtt, és most itt gépeli ezeket a sorokat nektek.
Ma, a 10milliószoros napon, azért írtam le ezt a történetet, mert elengedtem és ma felnőtt fejjel, tulajdonképpen hálát adhatok ezért a sztoriért, mert nagyon sok tapasztalat és esemény elindítója volt.
Hálás vagyok:
- a családomért, hogy kiálltak mellette és azért, ahogy életre neveltek
- amiért kaptam egy kis gondolkodási időt
- hogy képes voltam erőt meríteni, összeszedni magam és észérvekkel meggyőzni Apámat, hogy a „nagy jelenet” ellenére engedjen vissza koleszosnak, az utolsó évben (Egyébként azóta Bp.-n élek, mert a suli után önállósodtam.)
- amiért az évek folyamán ilyen sokféle különleges emberrel ismerkedtem meg, és rájöttem, hogy a segédeszköz, bár sokszor hat otrombának, ugyanolyan tárgy, mint a többi (mellesleg ma már egyre dizájnosabb)
- amiért a visszatérés kapcsán befejeztem a sulit, barátokat szereztem, köztük a férjemet, akinek az én gyönyörű kislányomat köszönhetem!
Te miért vagy hálás?
Évekkel később, 2013-ban pontosan 13 okot találtam arra, hogy miért is "szeretem" a kerekesszékem...
Lássuk mindennek a pozitív oldalát!
Ezen a szép napsütéses reggelen elgondolkodtam....s most
megosztom veletek...13 ok, amiért "szeretek" kerekesszékes lenni:
- mindig van helyünk a tömegközlekedésen, moziban, színházban
- mindig van helyünk a tömegközlekedésen, moziban, színházban
- környezet- és pénztárcabarát módon, benzin nélkül
kilométereket tudunk megtenni
- ülve járók vagyunk :)
- aki aktívan teker eleve sportosabb, egészségesebb életet
él
- az átlagembernél gyorsabban jutunk le a lejtőn...
- anélkül tudunk táncolni, hogy fel kéne állnunk
- ha elfáradunk nem kell külön leülnünk
- lassabban kopik a cipőnk
- speciális igényeinkkel folyamatosan fejlesztjük a
környezetünket (egy akadálymentesített járdaszegély vagy épület valójában
mindenkinek könnyebben használható)
- pozitív példamutatással megváltoztathatjuk az ép emberek
hozzáállását a fogyatékkal élőkhöz
- jól kijövünk a gyerekekkel és az állatokkal, hiszen az ő
szemszögükkel is látjuk a dolgokat
- Kb. 100-120 centiméteres magasságból sokszor olyat is
meglátunk, amit más észre se vesz
- a lapos popsi nem probléma...:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése