Generációk a lépcsőn

Bár körülöttem majdnem mindenki füstölög, én nem dohányzom. Ennek ellenére alkalmanként monitorszünetet tartok, mert ha a bagósok óránként kimehetnek 10 percre a levegőre, akkor én is.
Bár időnként megcsap egy kis friss, dunai fuvallat, jó levegőnek azért nem nevezhető a többsávnyi autóút, a vasút és a Rákóczi híd forgalma mellett.

Ilyenkor, míg jó idő van és délelőtt odasüt a nap, a porta melletti rakodó teraszra megyek ki pihenni. Csendesen elmélkedem, relaxálok és próbálom a nap utolsó D-vitamin sugarait magamba szívni. Nézem a forgalmat. Ha olyanom van, megszámolom a piros autókat, vagy az egy percen belül biciklivel arra haladók számát… Látom az embereket. A villamosról fel-le tóduló tömeget, akik a velem szemben lévő lépcsős alul-felül-ki-bejárón át folytatják útjukat a számomra ismeretlenbe. Mint egy városzajokkal észrevétlen aláfestett némafilm. Igazából persze hallom a hangokat: a vonat zakatolását, a villamos kattogását, a HÉV sikítását, az autók állj-mehet motorzúgását, a bábeli emberzsivajt, csak egyfajta urbanista alterdallammá álnak össze a fejemben. Kizárom. 

A lépcsőn érdekes megfigyelni az „utazóközönséget”. Előbb épp egy hófehér bőrű, őszülő, termetes (valószínűleg) nagymama, komótos tempóban vezetett le egy csöppnyi, másfél év körüli, gyönyörűséges, huncut félvérkislányt. A méretkülönbség miatt jobb kezénél szinte fellógatva, minden lépésére koncentrál a csöppség. A bájos kontrasztban némi párhuzamot véltem felfedezni egy régi emlékemmel a várból… a leonbergi és a chihuahua esete: míg a nagy egyet lép, a kicsi hatot. Már kezdenek őszi ruhát ölteni a szegélyen ülő bokrok, piroslik-sárgállik rajtuk a bogyó is, de az emberek még igencsak a nyarat képviselik. Közben a kicsi és a nagy leért a lépcsőn, jobbra indultak, a HÉV felé. Abból az irányból 70+ -os fehér inges, régi öltönynadrágos, műbőr cipős bácsi 10 centinként csoszog lépésben a lépcső felé. Fehér haja, rendezett, nyugdíjas fazonra nyírva, háta kissé meghajolt, bal keze a háta mögött, az idősek sokat mondó egykedvével „poroszkál”. Cipője éles nyekergését, csoszogás közben még innen a túloldalról is hallani lehetett. A lépcsőhöz érve azonban mintegy varázsütésre kiegyenesedett és ruganyos léptekkel, ütemesen szelte a lépcsőfokokat. Hát igen, lendületből minden könnyebb. Szerethető figura. Ahogy utánanéztem a lépcső tetején elnyúló, merengő szürke folyosóra, az aluljárólámpák mesterséges narancsfényénél egy fiatal, csinosan öltözött, szoknyás lány sziluettje rajzolódott ki. A másik kijárat természetes fénye is megvilágítja, egy helyben toporog. Derékig érő haja kiengedve, fülén egy nagyobb méretű vélhetően okos telefon. A lány szipog, az orrát zsebkendővel törölgeti, talán allergiás…vagy szerelmi bánata van…de az is lehet, hogy elfogyott az akciós rántott sajt az ALDI-ban…