Simi, simi… hajcihő

- Simi, simi… - erre tanítom most Mimát. A hajam körülbelül a hátam közepéig ér és (gyakorló anyák most felsikítanak) nem szoktam összefogni szoptatás közben sem.  Emma imád benne turkálni, finoman tekergeti, csavargatja a kis ujja körül, végig futtatja rajta apró kis kezét. Kisebbik öcsém, Zsebi volt ilyen, sőt, most nagy kamasz 15éves fejjel is, ha olyanja van, besettenkedik az ember mögé és gyengéden birizgálni kezdi az „áldozat” haját. Ez a szeretet egyfajta kifejezési formája, szavak nélkül, pusztán érintéssel. Ilyesmire mostanában kevés kamasz hajlamos. De örülök, hogy Ő ilyen. Szeret azzal poénkodni, hogy Emma tőle örökölte, tőle tanulta. :)
Emma néha kicsit bedurvul: rámarkol, netán erősen meghúzza a hajam. Először kiszedegettem a kezéből. Mindenki tudja milyen fájdalmas, kellemetlen a hajtépés. Az ilyesminek az ember ösztönösen ellenáll, távolodik tőle. Ám erre gyakran erősebb durvulás a válasz. A múltkor – nem tudom miért – engedtem a húzásnak és nem távolodtam, hanem közeledtem Mima felé. A görcsös szorítás enyhült, ujjacskái közt kisiklottak a tincsek, Ő pedig a maga kis módján finoman megsimizte az arcomat! Közben félig lehunyt szemmel szopizott. Édes volt, mintha csak azt akarta volna mondani:
- Anya, én csak azt akartam, hogy még közelebb legyél…

A kisbabák, gyerekek egyik legszebb tulajdonsága az (amit sajnos később elfelejtünk), hogy feltétel nélkül tudnak szeretni. Nem számít, hogy mire vagy képes, hogy nézel ki, mik a fizikai korlátaid. Olyanok, mint egy kis tükör, ha szeretettel fordulsz felé, ő is szeretettel néz rád, ha tiszteled, ő is tisztel.

Múlthét péntek délután Zsebivel az alacsony  7-es buszra vártunk a Kelenföldi városközpontban. A Savoyába szerettünk volna kijutni, több mint 50 percet vártunk, a 8. busz volt alacsony (menetrend szerint persze minden 3. az volt…) Miközben vártunk a 173-assal egy botos anyuka jött, helyes, szőke kisfiával, akit Gergelynek hívtak. 13 éves kora ellenére (nem nézett ki annyinak) borzasztó éretten gondolkodott, beszélt. Megtudtam, hogy az albertfalvi végállomásra mennek a 7-essel. Ott laknak,m Gergő ott jár suliba. Kelenföldön nem szívesen vették volna fel suliba, mert az anyja botos és egyedül neveli… állítólag már az oviban se nézték jó szemmel őket. Ezért mivel Gergő és húga Albertfalván kezdték a sulit, és az Eteléről folyton buszozni kellett, idén úgy döntöttek át is költöznek. Gergő és húga teljesen egészséges, a felnőttek mégis azért diszkriminálták őket, mert az anyjuk, Ildi két bottal, bicegve jár és egyedül neveli őket. Egyébként nagyon vidám és jó kedélyű kis család, tisztelettel beszélnek egymással, egymásról. A végállomáson elváltunk. Nem tudom találkozunk-e még, de nyomot hagytak bennem. Ha ezt kapják a pedagógusoktól Geriék, mi lesz Emmával pl.: az oviban úgy, hogy mindkét szülője székes?
A gyerekek miatt nem aggódom: tegnap a parkban sétáltunk a szokásos „vonatozós” módon. Két 4-5év közüli kislány a játszótér kerítésénél guggolva, barátnősen csiripelt, mikor odaértünk így szólt az egyik:
- Nézd,de jópofa! Úgy kipróbálnám!
- Én is! Én is! – szólt a másik.
Erről ennyit. A gyerekek alapvetően nyitottak és jó fejek, már csak a felnőtteket kell szellemileg akadálymentesítenünk…