Táp-érték

Mielőtt lementem ebédelni a következő hatásvadász képet pillantottam meg a Unicef Magyarország facebook oldalán, az alábbi szöveggel:

„A kép Kathmanduban, Nepál fővárosában készült, ahol a két gyermek egy szeméttelep közelében él, nagymamájukkal együtt. Mindennap a szemét között keresgélnek, hátha találnak valami használható dolgot, amit később eladhatnak, hogy aztán a pénzből ételt tudjanak venni. Ha nem találnak semmit, akkor a nagymamájuk durván leszidja őket. Sajnos, már napok óta nem találtak semmit, a kisfiú pedig nagyon éhes volt. Adtam nekik egy kis pénzt és kekszet miután elkészítettem a fotót. De ki tudja, ezután ki fog nekik segíteni.”
Chan Kwok Hung / EPOTY.ORG / Barcroft Media

Szívfacsaró látvány, kisgyermekes anyaként pedig még jobban elszomorított a kép.

Nálunk a munkahelyemen minden hét elején megküldi a menza az aktuális menüt. Mivel ma nem hoztam ebédet, hát fél egy környékén (12-kor nyitnak) megkörnyékeztem az ebédlőt, a mai vega ajánlat: rántott camembert, arra pályáztam. Természetesen már elfogyott. Az utánam jövők is arra vágytak, hát nekik se jutott… A konyháslány félgúnyoros mosollyal odasúgta, hogy csak 20 adagot csináltak! (Pedig, amióta áll a ház, a rántott sajtoknak mindig nagy sikere volt.) Józanésszel nem is érthető, hogy egy kb. 200főt foglalkoztató épületben (és a vendégeket nem is számolom), hogy lehet csak 20 adagot sütni!? Igaz, elvileg, ha időben letelefonálsz, eltesznek neked egy adagot, de ha az ember nagy munkában van, gyakran nem figyeli az időt. Viszonylag hamar túltettem magam a dolgon: végül a köretként kínált, negyedelve héjában sült, fűszeres krumplit és egy Bambi-szeletet ettem. A többi asztalnál továbbra is a camembert volt a téma. Kinéztem a kirakaton, sütött a nap. Azt láttam, hogy az üveg túloldalán 15-20 veréb csoportosul a betonon és szemlátomást nagyon matatnak valamin, de se morzsa, se egy kiadósabb kukaclakoma nem mutatkozott. Időnként felhussantak, majd újra visszatértek. Nem értettem.
Régebben én is sokszor mérgelődtem azon (főleg várandósan), ha valamilyen étel elfogyott, pedig a kollégámnak volt igaza: minek ezen idegeskedni? Van még másik öt féle étel, van választás. Csak a mai, városi ember már nagyon el van kapatva. Régebben otthon is csak egy félét főzött az Anyukánk (bár igyekezett a kedvünkben járni) ha megettük jól laktunk, ha nem, éhen maradtunk. Még így is szerencsések voltunk, mert volt választásunk.
De mi van a szürke kis verebekkel, a nepáli vagy a magyar éhező gyerekekkel?
Ha nem is tudunk mindenkin segíteni, becsüljük meg, amink van és lehetőség szerint ne dobjunk ki ételt!