Mielőtt közelebbi rokonságom ismételten bepánikolna, ezúton tájékoztatok mindenkit: nem, nem vagyok megint terhes! Amúgy sem szeretem ezt a kifejezést, én várandós voltam - ezt szerintem Emma Flóra is érezte – legfeljebb az utolsó 10 napban éreztem magam (és szerintem mások is) terhesnek. Valójában végig imádtam azt az állapotot, leszámítva a legelejét, amikor meg kellett mondani a családnak és lelkibeteg voltam, mert előre tudtam, ki hogyan fog reagálni… De hittem magunkban és a születendő babánkban, valahol mélyen éreztem nem lehet baj, minden rendben lesz. Sándorom tökéletes partner volt, oda figyelt, segített, átvett a háztartásból feladatokat pl.: a mosogatást, amikor már akkora pocakom volt, hogy nem tudtam fixen megtámaszkodni a konyhapultnál, mert ide-oda gördült rajta a hasam. :) Ettől nem, hogy csorbult, ahogy sok pasi gondolná, hanem nőtt a férfiúi tekintélye a szememben.
Emlékszem a 2-3. hónapban félelmetes éjszakai éhség jött rám, meg tudtam volna enni egy elefántot, vagy ami kézen fekvőbb lett volna a mellettem alvó páromat (ezt egyszer meg is álmodtam, rémes volt), de makacsul kitartottam és 9 után nem ettem egy falatot se másnap reggel 7-ig. Ha már nagyon nem bírtam ittam egy pohár vizet vagy a vége felé tejet a savasságra. Az éhség pár hét alatt elmúlt, onnantól végig aludtam az éjszakákat. Ennek tudom be azt is, hogy Mima egy-másfél hónapos korától átalussza az éjszakát! Valahol olvastam anno, már a várandósság alatt, ha nem eszünk éjszaka, később nyugodtabb lesz a kisbabánk álma. Nekünk bejött! :)
A 6. hónapig dolgoztam, utána már nem igazán tett jót 8órát egy huzamba ülni. Az ünnepek miatt a december elszaladt, de imádtam, hogy van úgy három hetem Karácsonyig, hogy mindent el tudok intézni, kényelmesen és ráérősen nézelődhetek, bevásárolhatok, még kreatívkodni is volt időm. Mandalákat festettem rossz cd lemezekre, mindenkinek egyénit alkottam.
Az utolsó két hónap hosszabbnak tűnt. Mimát február 27-re vártam (eredetileg 29-re, csak kikönyörögtem a korábbi dátumot, mert 29-e nincs minden évben), de már Valentin naptól „mindennaposnak” éreztem magam. Folyton „hörcsögöltem” vagy érthetőbben „fészkeltem”, pakoltam, rendezkedtem, semmi nem volt jó. Járkáltam, mászkáltam kíséret nélkül, mert Mima akkor volt nyugis, ha rázták a popóját, már pedig a 7-es busz vagy a Tétényi út gyalog (kerekesszékkel) nagyon tud rázni… :)
Szombaton kellett volna befeküdnöm, mert előzetesen akartak vizsgálgatni,de szerencsére ezt a procedúrát megúsztam. Pénteken a két nagyimmal külön-külön folytatott telefonbeszélgetés hatására délelőtt 11-kor megjött az első fájás. Emlékszem épp a UPC-n felvett Tudorokat néztem, de hát félbe kellett hagyni… később ki lett törölve így sose tudom meg, milyen arcot vágott „Bojleranna” mikor lefejezték… Első baba lévén nem voltam biztos benne „valódi” volt-e a fájás, de onnantól óránként jött egy. Sándorom 13 órakor hazajár ebédelni, mondtam neki, hogy talán inkább ne menjen vissza. Egy órától 15 percesre, majd ¾ 2-től 10 percesre sűrűsödtek a fájások felhívtam hát Dr. Rákóczi Mihály főorvos urat(akit még Révész Annám ajánlott – köszönet érte), s ő mondta tán illenék bemennem a kórházba. Pont előtte két nappal néztünk egy filmet, amiben épp szülni ment a pár és a pasi csomagokkal a kezében a lakás közepén rohangászva kiabálta: Taxi! Taxi! – ez eszembe jutott és elröhögtem magam, mert Sándorom is hasonló állapotban volt.
A csomagok hetek óta készen álltak, elindultunk hát: gyalog! Tudni kell, hogy a Szent Imre tőlünk két buszmegállónyira van. Én elektromossal mentem, mert tudtam, hogy szülés után nem lesz erőm tekerni. Mire leértünk a lifttel a ház aljába 4, mire beértünk a kórházba 2perces fájásaim voltak. A fölszinti újságárus néni, akivel mindig jól elbeszélgettem egy-egy vizsgálat után vidáman kérdezte:
- Hogy van Andikám? – én nem álltam meg, de miközben teljes gázzal hajtűkanyart vettem a folyosón hátra kiabáltam: - Megyek szülni!!! Utólag visszagondolva ez kb. olyan vicces lehetett mintha épp pisilni rohantam volna… :) Fel a lifttel a 2-ra, irány az előkészítő már 1 perces fájásokkal. Nem volt mese: Emma Flóra jönni akart. Egy pillanatig se féltem, csak akkor bizonytalanodtam el, mikor úgy volt mégse altatnak, de aztán mégis. Minden gyorsan, pontosan és profin zajlott. Emma Flóra 15.30-kor világra jött. :)
„Expressz módon érkeztem Prof. Rákóczi István doktorbácsi segítő keze által, 2012. február 24-én (csak azért is szökőnapon :) péntek délután 15.30-kor. Mázsáltak engem 3000 grammra, mértek 55 centire, szüleim legnagyobb örömére!
A Szent Imre kórház bejelentő lapján 4 napig " Emma vagy Flóra" volt a nevem, keddi hazajövetelünk előtt szerencsére Anyuci elintézte, hogy retussal kihúzzák a "középső nevem"... "Vagy"-nak ugyebár mégse hívhatnak majd az oviban :)
Most ismerkedem a nagyvilággal, a szüleim meg velem (és a megszakításos éjszakai alvással)... De azért nagyon bírjuk egymást, azt hiszem nem cserélem le őket! :)
Sokat segít nekünk Nana (Anyu Anyuja) is, így Apu most három generációnyi csajszival tölti napjait.
Az őseim nevében is köszönöm azt a sok szeretetet, támogatást, amivel az utóbbi hónapokban elárasztottatok minket, igyekszem majd sok mosollyal és sztárfotóval meghálálni ezt! Persze én még pöttömke vagyok, így Anyu, Apu fog posztolni :)))”
"A mai nap Isten ajándéka. Amit kezdünk vele, az a mi ajándékunk Istennek." - írja a Mandala öröknaptár FEBRUÁR 24.-re. A sors iróniája, hogy a lányom a dédnagymamám (Elizabeth Klotzl) halálának évfordulóján született.
Minden családtagunk (apósomat kivéve) megkönnyebbült, hogy lányunk született, mert ha fiú lenne, Jeromosnak hívnánk. :)
Na jó, nekem „B-terv” volt a Dániel, a Balázs(apai dédnagyapám) és Artúr.
Mimával egykorú Dánielből mostanában sokkal találkozom. A kisfiúk divatnevei : Dániel, Máté, Zsombor, Domokos, Bence. A lányoké: Kamilla, Kira, Fanni, Dóra, de sok a Csenge, Bodza, Jázmin, Hanna… A védőnénink például Zora, nekem ez is tetszik.
Mikor Emmát kötelező csípőszűrésre vittük először mentünk vele autóval, 6x6 taxit hívtunk. Nagy szerencsére ismerős jött, sokat segített. Ráadásul félre navigált minket a gyerekorvos és először elfurikáztunk a János kórházba, ahol gyanús volt, hogy nincs időpontunk. Akkor derült ki, hogy bár szervezetileg összevonták a Budai Gyerekkórházat a Jánossal, fizikailag nem… majd elsüllyedtem a szégyentől a taxis előtt és beidegesedtem, hogy lekéssük a vizsgálatot, amire másfél hónapot kell várni. Szerencsére viszonylag közel volt a másik kórház is és nem sokat késtünk. Azonban a legnagyobb jóindulattal se tudtunk volna ”kibékávézni” oda: annyira meredek a környék, hogy kerekesszékkel megmászhatatlan, plusz az épület csak járdán megközelíthető, autóval se lehetett elé állni. Leparkolt hát a sofőr, aztán látva szorult helyzetünket, segített bejutni. Végül annyira rendes volt, hogy megvárt minket a vizsgálaton, segített Emmát ki-bepakolni a hordozóból, öltöztette, kérte, hogy had ringassa egy kicsit, olyan rég volt ilyen manó a kezébe. A sofőr apám korabeli, szinte ragyogott és Mima láthatólag jól érezte magát nála! Mivel kicsi lányom végig csücsülte bennem a kilenc hónapot (végig farfekvéses volt) távtartó pelust kapott, szerencsére egy hónappal később eldobhattuk. Hazajövet szerettem volna valahogy meghálálni a taxis jóságát és borravalót akartam adni neki. Nem fogadta el, pedig majd egy órát pluszba velünk volt. Azt mondta elég jutalom volt neki az, hogy foghatta Emmát és ő rámosolygott.
- Régóta szeretnék már unokát, de sajnos egy hamar nem úgy néz ki, hogy lesz… - mondta szomorkásan.
- Én azért kívánom, hogy mielőbb legyen, nagyon jó nagypapa lesz!
Mosolygott és elment.
Ma reggel ez a taxis jött értem, nagyon megörültünk a viszontlátásnak. A nagyobbik lánya a 3. áldott hónapban van, Dórit vagy Danit várnak… :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése