Gyömbér szörp és lelkivilág

Ma, mikor dolgozni indultam, meglepően (persze csak számomra,mert Jenő előre megmondta :) csípős volt a hajnal. Még a leheletemet is láttam, mielőtt beszálltam az autóba. A Soroksári út hőmérője 3°C-t mutatott. Bizony, nagyon ősz van. De én imádom! Van valami hűvös iskolaszag a levegőben (pedig már másfél éve nem tanulok), múltkor Zsu jót mosolygott ezen a megfogalmazásomon, de ha egyszer így tudom körülírni. A színes fák, az útszéli gesztenyék és makkok mindig felvidámítanak, ezért ha tehetem (bár idén még nem jött össze) becsempészek néhányat az irodaasztalra, s néha lopva rápillantok. Szeretem az őszt.

Azért ma kicsit elszámoltam magam a rövid ujjú pulcsival… Beérkezve gyorsan főztem egy teát és lélekmelegítőnek (nem kell rosszra gondolni) tettem bele egy kis gyömbér szörpit, amit még szombaton vettünk Zsuval a piacon. Nagyon megörültem a „Mayásoknak”, már régebbről ismertem őket, mikor még a Savoyában gyors éttermet üzemeltettek, ám sajnos a magas bérleti díjat nem bírták tovább. Kár érte, barátságos kis hely volt, igazi kávéval és forró csokival. Most házilag készítenek szörpöket és lekvárokat, s ezzel  standolnak szombatonként a kelenföldi nagypiacon.
Kézműves gyömbér szörp, összetevők: tündérvíz (tisztított forrásvíz), 30% gyömbér, nádcukor, friss citrom leve, fahéj. Tartósítószert nem adnak hozzá! Még ránézni is gyönyörűség! :)

Tegnap sütőtököt sütöttem. Ez nálam, amolyan tipikusan őszi finomság, imádom nézni, ahogy a lámpa fényétől még jobban kiemelve narancssárgára sül a sütőben. Már a látványa is melegít, hát még az illata és az íze! Mindig elhatározom (és a netről le is töltök hozzá recepteket), hogy készítek valami sütőtökös finomságot pl.: sütit vagy levest, de mindig elrontom… azzal, hogy képtelen vagyok ellenállni annak, hogy megegyem mikor megsült.

Tegnap egész délután/este egyedül voltunk Mimával miután Anyu elment dolgozni, Sándorom pedig munka után bevásárolni indult és az apósomnak keresett szülinapi ajándékot.
Eléggé tartottam tőle, hogy hogy fogom megoldani, mert mostanában sokat fáj a hátam és eléggé elfáradok mire hazaérek. Azt hiszem vitamint kéne szedni. Nem is annyira a munka a fárasztó vagy a koránkelés hanem az, hogy gyakorlatilag 5- negyed 6-tól min. este 8-ig egyfolytában ülök. Akárhogy számolom ez 16-17 óra. Fizikailag nekem sok. Délutánra nagyon elgyengülök.
Mimát viszont pakolászni kell: kiságyból, nagy  ágyra (ha pelusozom, eszünk vagy játszunk) onnan be a kegyetlen mély járókába, ami babamegőrzőként funkcionál, ha pl.: nekem kell pisilni. Ez mind-mind emeléssel jár és jelen fizikai állapotomban a kicsikém 7kilója 700-nak tűnik. Emma egyébként jófej és viszonylag egész kicsi korától együttműködő: ha én emelem, átmegy oposszumba és nem mozdul. De azért nagy koncentráció kell, hogy biztonságosan tudjam megfogni, pakolászni.  Ezen kívül az is komoly logisztikát igényel, hogy ha kiülök vele az ágyra, minden körém legyen készítve, ami csak kellhet, hiszen nem úgy van ám az, hogy csak úgy felugrok és ellépek valamiért, amit elfelejtettem. Nem hagyom őrizetlenül a kisasszonyt.

Az elején sokszor pánikoltam magamban, mert tudtam, hogy Emma Flórával kapcsolatban kétszeresen kell bizonyítanom: ha bármi történik vele, nem „csak” egy anya hibázik, hanem a mozgássérült anya…  ezt  nehéz lehet elképzelni egy épnek,de hihetetlen nagy nyomás. Mindenki úgy állítja be a dolgokat, „de jó ott van Anyukád biztos mindent meg csinál… tud segíteni…”. Szomszédnéni verziójában kb. megkönnyebbül, hogy nem mi gondozzuk, neveljük a kicsit. Pedig ez nagyon nem így van!
Anyu túl az első pár héten, valójában azért lakik nálunk, mert nem volt lehetősége máshova költözni, mikor Budapesten kapott munkát. A fizetése még nem elég egy külön albérletre. Mi vesszük az ételt, ő főz – színtiszta munkamegosztás. Persze most, hogy cseppet sem karrierista okokból vissza kellett jönnöm dolgozni, úgy oldottuk meg, hogy délelőtt ő vigyáz Mimára, amiért hálásak is vagyunk ugyanakkor igyekszünk őt kompenzálni ezért. Egy szóval egyáltalán nem úgy van,ahogy azt sokan gondolják, hogy „na hülye nyomiknak gyerek kellett, szegény nagyi meg felneveli”… ez a hozzáállás engem nagyon bánt és sért.  

Tegnap egyébként nagyon jól elvoltunk Mimával: az ölembe ültettem és körbejártuk a lakást. Megnéztük magunkat az előszoba tükörben, megsimiztük a matrica cicát a szekrényen, majd bementünk a konyhába megnézni, hogy sül a tök. Nagyon szerette volna megfogni a sütőt, s én folyamatosan mondtam „juj,jujj meleg!”, de nem hitte el… Hagytam, hogy az ujjacskái végével megérintse a sütő fogantyúját pár másodpercre (nem volt forró, de azért meleg), majd elvettem a kis kezét, ő nézte és egy morcos „hüüüüüümmmmmmmmm”- mel konstatálta, hogy tényleg meleg, onnantól nem érdekelte a sütő, csak messzebbről néztük a narancssárguló tököt.

 Egy gyors tisztába rakás és egy kiadós szopi után, még vidáman elhempergőzött a nagy ágyon (ez a legújabb: élvezi, ha lendületből többször fordul át) és időnként feleselt Gundel T. Gábornak a Maradj talpon! kérdéseire… :) Mikor már láttam, hogy lassul és elcsendesül, suttogva meséltem neki egy picit, majd ölembe vettem és visszakísértem a kiságyához. Szó nélkül lefeküdt, fordult kettőt a buksijával és már szundizott is.
Ha egyedül vagyunk mindig úgy fogom fel, mit tennék, hogy oldanám meg a helyzetet, ha egyedülálló lennék? Ez, és Emma mosolya sokszor átlendít a nehézségeken...